A tanúnak viszont beszélnie kell, sőt: igazat kell mondania. Kivételt képez az az eset, amikor a kihallgatott személy saját magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná. Ekkor az adott kérdésre megtagadhatja a választ. Ez azonban csapda! Képzeljük el a következő, egyébként lényegét tekintve ugyanígy nem ritkán elhangzó kérdést: „Mit csinált ön tegnapelőtt a délután 5 és 6 óra közötti időben?”
A törvény szerint elfogadható válasz: „Nem felelek, mert különben saját magamat vagy hozzátartozómat bűncselekmény elkövetésével vádolnám”. Ez pedig majdnem jobb a nyomozó hatóság számára, mint egy beismerő vallomás. Az egyik emberi jog, amire Polt Péter célzott, az önvádra kötelezés tilalma. Senki nem köteles olyan nyilatkozatot tenni, amiből a bűnösségére lehet következtetni.
Ez az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint nem korlátozható a tényleges beismerésre vagy azokra a megjegyzésekre, amelyekből egyértelműen következik az érintett személy elkövetői minősége. A kényszer hatására tett olyan vallomás, amely a maga közvetlenségében nem terhelő jellegű – mint például a védekezés célját szolgáló megjegyzések vagy az egyszerű tényközlések – később, a büntetőeljárásban a vád céljára használható fel. Ilyen felhasználás lehet például a vádlott tárgyaláson tett nyilatkozatainak kétségessé tétele vagy szavahihetőségének más módon történő megrendítése (Saunders kontra Egyesült Királyság-ügy, 1996. december 12-i ítélet).
Valójában tehát arról van szó, amit a magyar büntetőeljárási törvény 8. paragrafusa kifejezetten rögzít: saját maga vagy hozzátartozója vádolása mellett arra sem kötelezhető senki, hogy bizonyítékot szolgáltasson maga ellen. Márpedig ezt az említett vallomás- vagy válaszmegtagadási jog nem akadályozza. Az egyik ügyben tanúként hallgatták ki azt a vállalati vezető munkatársat, aki elismerte: egy – a nyomozó hatóság által gyanúsnak tekintett – szerződés előkészítésével kapcsolatos anyagokat nem megfelelően iktattak. Ez persze nem bűncselekmény, így erről beszélnie kellett. Némi meglepetéssel találkozott később ezzel az általa elmondott körülménnyel az ellene szóló vádiratban.
Ha elismernénk a potenciális gyanúsított tanúként történő kihallgatásának a törvényességét, akkor teljesen logikusan merülne fel a kérdés: milyen eszközökkel kényszeríthető ki az igazmondás akkor, ha valakinek a cselekményéről és esetleges bűnösségéről van szó? Máris a kínvallatás kérdésénél tartunk, amit manapság többen támogatnak, amellett például a CIA gyakorlatától sem volt idegen a közelmúltban.
Talán ennyi érv is elég annak alátámasztására, hogy Polt Péternek igaza van. Csak az a baj, hogy Magyar Györgynek is, aki az igazságszolgáltatási gyakorlatot állítja szembe a legfőbb ügyész nyilatkozatával. Saját ügyvédi működésem körében is igen gyakran találkozom azzal a trükkös módszerrel, hogy tanúként történő kihallgatáson szerzik meg a gyanú megalapozásához szükséges adatokat. Szó szerint idézek egy ügyészi kijelentést arról a vádlottról, akit úgy hallgattak ki az általa esetlegesen elkövetett bűncselekményről tanúként, hogy rá adásul a dokumentumok szerint őrizetben is volt.
Az ügyész viszont kijelentette: „Vallomása felhasználható. …Tanúkénti kioktatása megtörtént, ennek tudatában tett beismerő vallomást. Többször őt a hamis tanúzásra kioktatni már nem kell. Ennek ellenére megtette a nyomozó. Eljárási hibára tehát megalapozottan nem lehet hivatkozni” (PKKB 14.B. XVI. 21.470/2003, 24. sz. jegyzőkönyv, 4. o.). Számos további példát lehetne említeni.
A legfőbb ügyésznek a „legyen”, vagyis a törvényi elvárások szintjén van igaza, Magyar Györgynek pedig a „van” világában. A kettőt azonban összhangba kell hozni. Tényleg örülök, hogy a nyomozás felügyelői és a vád képviselői most határozottan elindultak azon az úton, amelyet az alaptörvény I. cikkének (1) bekezdése elvár tőlük: az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.
Az úton végig kell menni. Várom azt a legfőbb ügyészi utasítást, amelyben Polt Péter a minden jogász által ismerendő és tiszteletben tartandó elvi megközelítést saját munkatársai számára is kötelezővé teszi. Várom továbbá a jogalkotásra irányuló kezdeményezési jogában álló javaslatot arra, hogy helyezzék hatályon kívül a büntetőeljárási törvény 291. paragrafusa (2) bekezdésének második fordulatát. Ez ugyanis lehetővé teszi a vádlott nyomozás során tett tanúvallomásának az ő akarata ellenére történő felolvasását vagy ismertetését. A feltétel csupán az, hogy a törvényes figyelmeztetések és a rájuk adott válasz a – nyomozási – kihallgatási jegyzőkönyvből kitűnjék.
Kirívóan képmutató szabályozás! Az ember azt gondolná, hogy a jogalkotó valami fontos biztosítékot épített be. Szó sincs róla. A bizonyítási eszközként való értékelés, felhasználás, így helyes értelmezés szerint a tárgyalási ismertetés vagy felolvasás ugyanis minden vallomásnál megköveteli a hivatkozott figyelmeztetések és válaszok rögzítését. Ez a rendelkezés tehát egyértelműen ösztönzi a Polt Péter által elutasított gyakorlatot. Ha a legfőbb ügyész következetes, akkor megteszi a szükséges lépéseket. Csak így tovább!
A szerző ügyvéd
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
