galéria megtekintése

Pokol

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 23. számában
jelent meg.

Nagy Gabriella
Népszabadság

Amire ránézek, elsötétül. Ahogy próbálom kinyitni a szemem, az orrjáratban tompa nyomás keletkezik az erőfeszítéstől, szárad a torkom, fogy a levegő. A tagjaimon páncél, a szívem le akar állni, nem egyik pillanatról a másikra, hanem lassan, ahogy a felhúzott óraszerkezet. Nem akarok elmerülni, pedig egyetlen döntés, egyetlen mozdulat választ el a sötétségtől.

De akkor, ott a Hóra kertjében még nem tudni, mi ez. Vakító fény, pusztító láng vagy az éjfekete semmi, amelybe lépni készülök épp egy csábító tekintetben elmerülve. Lehetnek sejtések, nem igazolódnak be, a nyomok elmosódnak, nincs racionális magyarázat, meggyőző jel, bizonyosság, csak apró görcs a gyomorban, enyhe hányinger. Mindezt elhomályosítja a gyorsan növekvő vágy. Az élet erős, az élet épp engem akar. És én ennek az embernek a kezébe helyezem a sorsom, tegyen velem, amit kíván, követem a pokolra, bárhogy fessen is az a rémisztő hely odaát, bármiféle válogatott gyötrelmek várnak.

Nem bújócskázom én az égen, mint sápadt hold az izzó napkoronggal. Szembemegyek, belehullok, elégek. Egy nap is elég, egy óra, egy perc. Apám szülőfalujában lakodalomra voltunk hivatalosak, emlékszem. Én süldő lány, anyám és apám érett, szép felnőtt egyedek, tele életakarással. Csak anyám arcán suhant át egy-egy pillanatra a megvetés, legszembetűnőbben akkor, amikor megpillantotta az alakoskodókat, akik régi szokás szerint az ifjú pár tiszteletére halottast játszottak. Ez a fintor jutott eszembe akkor is, amikor később Béla már a cinkotai házban arra kért, hogy segédje, János jelenlétében, aki a káráló papot alakította, és csúfosságokat ordítozott részegen, fogjam meg a halott péniszét.

 

A halott szerepét magára osztotta, azt morogta, mi az már, babám, ragadd meg azt a fütyköst, hogy életre keljen a holt. Na lám. Egyéb kötelező rítusai is voltak, lassan adagolta a rettenetet. Egy verőfényes délután előkapta a fiókból a nagykést, és belevágott az ujjába, hogy sercent a vér, majd megindult felém, hiába szaladtam, elkapott deréknál, pofon vágott, hogy ne sikítozzak, megragadta a csuklóm, és mutatóujjam begyén végigfuttatta az élt. Kettőnk vérét a pogácsatésztába csorgatta a vájdlingban, majd rám ordított, gyúrd tovább, megesszük vacsorára. Mindezt még lenyeltem volna, ám egy idő után vakmerőbb javaslatokkal állt elő.

Vérzel, kincsem, kérdezte váratlan hajnali percben, na mutasd, és ágyékom felé kaparászott. Kirángatta lábam köziből a rongyot, megelégedetten vizsgálta, majd rám parancsolt, hogy tisztulásom nedvét pálinkájába befacsarjam. Úgy döntötte le a torkán, hogy ijedtemben a falhoz préselődtem, lesve, merre fussak. Undorom nem rejthettem arcom elé vont takaróval, öklendtem némán, miközben újabb kupicával töltött. De nem itta meg, szemét rám meresztve kiengedte nadrágja szorítását, és pár húzással a hajamra spriccelve elélvezett. Az utolsó löketeket a pálinkába folyatta, a színtelen szeszbe fehér nyálka vegyült. Idd meg, mondta, és felém tolta a poharat.

A szám elé szorítottam a kezem, hogy ne hányjam le a frissen húzott ágyneműt, intve, hogy ne bántson. Idd meg, ordított, és bevágott megint egyet, a hajamat markolta, úgy rázta ki belőlem az erőt. Akkor már reszkettem, fel sem mertem nézni, az orrom vérzett a vaskos tenyércsapástól. Örökre szeretni fogsz, üvöltötte, meg kell innod, ha élni akarsz. Forgott a szeme a dühtől, mikor az ujjaim közé erőszakolta a kupicát. Én megittam, rohadt kurva, megtettem, sziszegte, és kezem a számhoz feszítve a fogamhoz koccintotta az üveget. Aztán szétfeszítette ajkaim, és belém kényszerítette azt a szörnyűséget, amit a gyomrom minden tartalmával együtt azon nyomban sugárban visszaokádtam.

Nagy baj lesz ebből, hörögte, s ingujjal letörölte az arcát, nagyon nagy baj, te nem szeretsz. Az arca merev lett, nem volt jel rajta, kővé változott, melyre nem farag érzést a szobrász. Így ment el a borbélyhoz, onnan tudtam, hány órám van hátra. Az ajtóból fenyegetőn visszatekintett, éreztem, ha nem fordítom meg kedvét, nem adom végső bizonyságát sírig tartó hűségemnek, nyirkos pincébe zár, rám lakatolja az ólat, csontom töri, kútba vet, kínok közt veszi el világom. Megzavarodott az elmém a félelemtől, a négy fal rám akart dőlni, mint a koporsófödél. Egyszínű lett minden, koszosfehér, aztán hamuszürke, majd sötét, sötét, éjfekete.

Csillagok szikráztak a látómezőn, fülemben vízfolyás zúgott, testemet magába szívta az örvény. A padló szálkáit láttam meg először, arra eszméltem, hogy az ágy lábánál fekszem bénultan. Percekbe telt, mire mozdulni bírtam, és megjött az eszem. Az órára néztem, istenem, segíts. Rémülten felugrottam, a cipő sehol, a kendőt a fogasról vállamra dobtam, s rohantam volna ki a házból az utcára, a patikába, a klubba, Silberstein üzletébe, emberek közé, mit bánom én, hova, az út közepére, a vonat elé, csak el innen, hogy sose lássam. De amint feltéptem az ajtót, a segédbe botlottam, a lábtörlőn ücsörgött, és harákolva köpködte a dohányt.

A belső udvarba alig érkezett hang a kinti világból, lélek nem tévedt erre, a kapun nem fordult be postás, nem tért be épp ebben a percben szokásos napi körútjáról a rendőr, nem tárta ki spalettáit a szomszéd, nem sunyított tolvaj a falmélyedésben. Bádogosmunkát pedig ki rendelt volna, Béla kitette a táblát az utcafronton, „A műhely a mai napra bezárt”. János felnézett, én le rá. Kerültem volna jobbról, jobb felé dőlt a félfának, kibújtam volna balról, balra döntötte testét, hogy elzárja az utat. Könyörgőre fogtam,odaígértem neki minden kincsem, csak hagyjon futni, eltűnni innen, felejteni.

Nem hatotta meg siralmam, kiakasztotta gigáját, és egy nyeletre leküldte a maradék pálinkát, még szájat sem törölt, amikor intett, hogy befelé. Hullámzott a padló, forgott a ház, mint a ringlispíl, nevettem. Hogy kerültem ide, ki döntött sorsomról, miféle vakság sodort, miféle ostoba tévedés okozza végzetem, hol férkőzött hiba a rendszerbe, hol volt az útelágazás, ahol fordulhatott volna másképp is az élet.

Vagy csak álmodom ezt a házat, a férfit, a testem, azt, hogy létezem. Rémálom az egész, egyszerű lidércnyomás. Fel kell ébredni mielőbb...

Ezt gondolom a szoba közepén. Erre gondolok erősen. Kinyitom a szemem, megfogom a karom, belevájok körömmel a bőrömbe. Nem fáj, nem vagyok. Nem vagyok itt. Akkor veszem észre, amit addig sosem. A falról szentkép néz le rám, a szűz lángoló szívét töviskoszorú fonja körül, alig engedi dobogni a gúzs. De sugarak törnek elő belőle minden irányba, kisüt a nap, bearanyozza a szobát. Most már nem lesz baj, mondom magamban. Becsukhatom a szemem.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.