galéria megtekintése

Pipogyák földje és a határfolyó

5 komment

Jánossy András

Az előzmények: A magyar állam 1989-ben mindkét ország vízkészletei és természeti értékei védelmében tárgyalásokat kezdeményezett a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer főlétesítményei elhagyásáról, szomszédunknak is azt javasolva, hogy a közösen – esetleg harmadik fél bevonásával – folytatandó vizsgálatok idejére függessze fel az ott folyó munkálatokat. Szlovákia azonban – politikai gőgből, az ottani tudósok és környezetvédők kritikáját elnyomva – továbbfolytatta az építkezést, sőt új főlétesítmények megépítésével a Duna vizének 80%-át a magyar fél tiltakozása ellenére 1992-ben elterelte a saját területére, és üzembe helyezte a Bősi Erőművet. A főmedernek meghagyott 20% négyszer annyi ugyan, mint amennyit a Vízlépcsőrendszer eredeti terve előír, de még így is kevés: A Szigetközben (ahogy a túlsó parti Csallóközben is) mindenféle kényszerintézkedéseket foganatosítottak, de ezekkel is csupán lassítani lehet azt a leromlást, amit a tudósok már a `80-as években a Duna eltérítése várható hatásaként előre jeleztek. Az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága az 1997-ben meghozott ítéletében az elterelést jogtalannak mondta ki, és előírta, hogy Bős csak két feltétel együttes teljesülése esetén üzemelhet: Akkor, ha a felek egyetértésre jutnak a víz odajuttatásának módjában. Másik, az energiatermelésre fordítható víz mennyiségét korlátozó feltétel, hogy „a Felek együttesen újra kell gondolják a bősi erőmű működésének a környezetre gyakorolt hatásait. Így különösen: kielégítő megoldást kell találniuk az Öreg-Duna medrébe juttatandó, valamint a folyó két oldalán a mellékágakba juttatandó víz mennyiségére.”

Hága tehát igazolta a magyar fél által hangoztatott szempontokat, és jogi védelmet teremtett Magyarország számára a Duna mint természeti erőforrás Szlovákiával egyenlő jogú használatára. A jog által biztosított lehetőségeket azonban a magyar kormányok nem alkalmazták – például soha nem tettek jogi lépést annak érdekében, hogy Szlovákia több vizet bocsásson le a közös főmederbe –, és azzal a fél évvel az ítélet kimondása után megnyílt opcióval sem éltek, hogy Magyarország egyoldalúan is kérheti Hágától, hogy írja elő az ítélet végrehajtásának pontos mikéntjét. Pipogyák országában emlékeztetni kell még arra is, hogy a Trianoni és az azt megerősítő Párizsi Békeszerződés kimondja: a Duna mint hajózható folyó jelent határfolyót – képezi az ország határát –, és hogy a hajózhatóság a nemzetközi jogi dokumentumok értelmében a normál hajóforgalomban használt hajókkal való járhatóságot jelenti. Ennek biztosítása érdekében sem született magyar fellépés.

Miért történik ez így? Hiszen a Fidesz 1998-ban azért tudta megnyerni a választásokat, mert kitudódott, hogy Horn Gyula a Hágában elért eredmények feladásával akar megállapodást kötni Vladimir Mečiarral. Hogyan lehetséges, hogy Orbán nem, hogy azt bizonyította volna, hogy neki több vér van a pucájában, hanem csak az időt húzta, és ráadásul most ugyanúgy önfeladásra készül Ficoval szemben?

 

A téma iránt érdeklődő újságolvasó eddig azt a narratívát olvashatta a cikkekben, amiben a környezetvédők többsége is hisz: a csúf, betonagyú „vizesek” (értsd: vízépítő mérnökök) újból és újból megmanipulálják a politikusokat, és avégett, hogy ne menjenek gajra a dolgok, a társadalom érdekében az az ismétlődő feladat, hogy a zöldek jól felvilágosítsák az ország vezetőit a „tudomány” (értsd: a hidro-, meg egyéb ökológia) által megállapított összefüggésekről és tényekről. Mostanára azonban már túl sokszor fel lettek világosítva a politikusok ahhoz, hogy ezt a narratívát továbbra is el lehessen hinni. Ennyire feledékenyek ugyanazok a politikai vezetők nem lehetnek. Kétség nem férhet hozzá, hogy egy ideje már nem manipulálják, hanem kiszolgálják a vízépítők a politikusokat – és ez megmagyarázható is, például azzal, hogy ha egy folyó partján vagy a medrében jó nagy műtárgyak épülnek, az nemcsak a kivitelezőnek jövedelmező, hanem kellően kreatív könyvelés mellett a megrendelőnek is. Amit e megváltozott világban a szakmailag megalapozott kritikáikkal a környezetvédők elértek, az az, hogy nemcsak ők vannak útban a politika számára, hanem az általuk hivatkozott tudósok is. Az újdonság ebben csupán annyi, hogy ma ezt a fideszes politikusok ki is mondják:

V. Németh Zsolt környezetügyért felelős államtitkár júniusban Dunakilitin azt mondta, hogy „Kevés fontosabb dolgot szeretnék segíteni, mint az itteni vízpótlás ügyét. Nagy tisztelettel tekintek a tudósokra, de ebben a kérdésben a műszaki értelmiség racionalizmusára szeretnék támaszkodni. Ha műszaki műtárgy kell, hogy olyan víz legyen, mint régen volt, akkor azt kell építeni.” Nagy István, a Földművelésügyi Minisztérium mosonmagyaróvári parlamenti államtitkára a Kisalföldnek november 27-én – nem is az első ízben – úgy fogalmazott, Szigetközben nincs más megoldás a magasabb vízszintekre, mint a fenékküszöb-építés. (A megtévesztésül „fenékküszöb”-nek elkeresztelt tervezett létesítmények valójában a medret a teljes keresztmetszetében elrekesztő, az elterelés előtti közepes vízszint fölé magasodó művek, amelyek az érkező kevés víz felszínének felduzzasztását célozzák. A megfelelő mennyiségű víz lebocsátása helyett ugyanis a vízfelszín felemelésével akarnak kapcsolatot létesíteni a főág és a kétoldali mellékágak között. A vízépítő mérnökök által illusztrációként készített stilizált képeslap-képeken azonban nem látszik, hogy e keresztművektől a főmederben a jelenleg folytonos vízfelszín lépcsőssé alakulna át – a számítások szerint egy 8 km-rel feljebb lévő műtárgynál 1,5–2,8 m-es ugrással –, miként az sem, hogy a keresztgátak mögött lerakódó hordalék, meg a pangó víz káros hatással lenne a vízminőségre és a vízi élővilág bizonyos összetevőire. És az sem, hogy e műtárgyak már a hordalék felhalmozódása előtt is jelentősen csökkentenék az árvíz-levezető képességet. A lépcsőssé alakításról szemléletes ábrákat mutat be a Duna Charta tanulmánya.) Ma már a kormánypárt vezetői ismételgetik azt a mondást, amit egykor az MSZP revansista baloldala hozott forgalomba: „Bős–Nagymaros a rendszerváltás trójai falova volt”. Igaz, fideszül ez egy kicsit mást jelent: A tudomány megtette a kötelességét, a tudomány mehet.

Azt, hogy a kormányfő minderről mit gondol és hogy mit akar tenni a Duna-ügyben, a közvélemény Baranyai Gábornak, a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről Budapesten, 1977. szeptember 16-án aláírt szerződés Orbán Viktor által kinevezett magyar kormánymeghatalmazottjának abból a júliusi feljegyzéséből ismerheti, amelyet a szlovák partnerével folytatott tárgyalásairól készített. A nem nyilvános feljegyzés kiszivárgott tartalmát környezetvédők szeptember végén ismertették a sajtóval, majd október 13-án a feljegyzés szövege kikerült a Védegylet Egyesület honlapjára – egy rövid elemzés kíséretében, ami összevetette a benne foglalt célokat és szempontokat azokkal a rendelkezésekkel, melyeket Hága mondott ki a magyar–szlovák dunai jogvitában –, végül a dokumentum fakszimiléje is megjelent az egyik napilapban.

A formailag Trócsányi László miniszteri biztosaként dolgozó Baranyai feljegyzéséből világossá vált, hogy a kormányfő kész helyzet elé akarta állítani az Országgyűlést, és egy letárgyalt, tartalmában változtathatatlan paktumot akart csak a parlament elé vinni, hogy jóváhagyassa. A még csak haloványan körvonalazott megállapodás keretében Magyarország királya legalizálná a Duna elterelten tartását; minden ellenszolgáltatás nélkül lemondana Szlovákia javára nemcsak a vízről, de a víz energiájával megtermelődő áramból való részesedésről is – beleértve a tervezett megállapodás hatálybalépéséig eltelt idő (2016-os hatálybalépés esetén 19 év) alatt megtermelt áram Magyarország számára járó, Hága által már megítélt részét –; továbbá eltekintene a Szigetközben elszenvedett károk és kényszerű költségek kompenzáltatásáról, vissza- és előremenőleg.

De mivel a szándéka idő előtt lelepleződött, és a megállapodás fő összetevői még azelőtt kitudódtak, hogy a magyar–szlovák szakértők a paktum minden jogi részletét kidolgozhatták volna, azért első fedőlépésként a kormánymeghatalmazottal összetereltette a Bős–Nagymaros ügyből az első Orbán-kormány óta kizárt Országgyűlés két bizottságát az engedelmes elnökeik útján. A november végén megtartott együttes ülésen a Baranyai és a minisztérium államtitkára – a környezetvédők és az újságírók elemzéseit megcáfolandó – rögtön bevezetésül leszögezték, hogy rajtuk „semmiféle politikai nyomás nincs a kormányzat részéről, hogy nagyon gyorsan és a magyar érdekek valamilyen szintű feladása mellett történjen bármilyen megállapodás”. Nem adtak azonban a képviselőknek érdemi tájékoztatást a tárgyalások tényleges tartalmáról, nem vitatták meg velük az ország előtt álló lehetőségeket, illetve a Kormány konkrét céljait – ugyanis a kormányfő nem felhatalmazást kívánt kapni a tervéhez, hanem csupán az annak tartalma miatt esetlegesen kitörő közjogi háborgást akarta leszerelni.

Második fedőlépésként a kormányfő a szándékaival szemben esetlegesen megjelenő szakmai kritika hasonló leszerelése céljából az igazságügyi miniszter leiratával az Akadémia elnöke útján összetrombitáltatta január 26-ára az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottsága konferenciáját „A Szigetköz és a Csallóköz rehabilitációja: lehetőségek és kockázatok” címmel. A KÖTEB azért tűnt alkalmasnak a feladatra, mert a testületben és különösen a vezetésében már néhány évvel ezelőtt a műszaki értelmiség – a környezetügy imént idézett legfőbb állami felelőse szótárában: a „racionalizmus” – került túlnyomó többségbe a tudósok, azaz a tények feltárásával és értelmezésével foglalkozó fantáziakergető népség felett.

A konferencián az a szó, hogy „ellentét” csak a „magyar–magyar ellentét” szókapcsolatban hangzott el – viszont az a szópár, hogy „magyar–szlovák” mindig ezzel lett kiegészítve: „együttműködés” –, és az ellentétek felszámolását az MTA elnöke személyes ügyének érezte. Mint az mta.hu által a konferencia másnapján kiadott híranyag is rögzíti a konferenciát megnyitó szavait: ``„Évtizedek óta görgetjük magunk előtt a Dunával kapcsolatos ökológiai, energetikai, jogi és politikai vitáinkat.” (...) A Magyar Tudományos Akadémia azért adott helyet a találkozónak, hogy magyar és szlovák kutatók, kormányzati tisztviselők, természetvédők szakmai érveiket ismertetve tudjanak beszélni a Dunáról.´´ A viták tehát lezárva. Az elnök a tekintetben is pontosan fogalmazott, hogy tudományos szempontból a rendezvény találkozónak volt megszervezve: prezentációs lehetőséget csak az egymással azonos, és történetesen a kormányzatéval is megegyező véleményen lévők kaptak. (Kritika kizárólag az inkompetensként beállított természetvédőknek volt megengedve – egyetlen rövid felszólalás erejéig –, de a mondanivalójukkal nem foglalkozott senki. Idézve az mta.hu-t: „A vita levezető elnöke, Szarka László akadémikus szerint a valamikori Duna-körből kinőtt csoportok kivételével a résztvevők lényegében azonos álláspontra helyezkedtek. Támogatják az adott feltételek között lehető legjobb megoldást, azaz a magyar-szlovák megegyezést ...”)

Dacára, hogy a KÖTEB sajtómeghívója azt ígérte, hogy „eddig csak szűk körben ismert, a Szigetközről készült környezeti vizsgálatok eredményeit mutatják be az Akadémián”, új, naprakész információk nem hangzottak el: az előadástartásra felkért magyar szakértők a 2009-ben és 2010-ben végzett munkájuk bizonyos részleteit ismertették. Közelebbről: azt a műszaki-vízkormányozási javaslat-csomagot, valamint a csomag elemeinek hipotetikus, valós vízmennyiségi adatok nélküli értékelését, amit hat éve még – utólag, az átadást bíráló Fidesz kritikájára való reakcióként – „munkaanyag”-nak és Szlovákia számára „az eljárásrend megsértésével” átadottnak minősített a tárgyalásokért felelős MSZP-s miniszter. (Ezt ellensúlyozandó, Baranyai Gábor, mielőtt megtartotta volna az ugyancsak nem a jelen állapotokat bemutató előadását „A bős-nagymarosi tárgyalások helyzete” címmel, a 2010-es csomag átadása miatt felmentett egykori tisztviselőnek átnyújtotta az igazságügyi miniszter elismerő levelét.) Az előadástartásra felkért szlovák szakértők pedig a 2010-ben átadott, „semmilyen formában sem a minisztérium, sem pedig a magyar kormány hivatalos álláspontjának” „nem tekinthető” javaslatokról kialakított 2012 júliusi keltű megállapításaikat foglalták össze. Jóllehet, az alkalom kínálta magát, a kormány, illetve az Akadémia még csak kísérletet sem tett arra, hogy a javaslat-csomag 2010. március 5-i átadásának a Népszabadság révén történt dekonspirálódása nyomán megígért, de soha meg nem tartott „szakmai és társadalmi vita” bepótlása kezdeteként értelmezze a konferenciát, illetve az egykori anyagok újbóli hozzáférhetővé tételét az interneten. (Erre azért volt szükség, mert valamikor a nyáron hozzáférhetetlenné tették a bosnagymaros.hu honlapot, ami a hágai per anyagát, valamint az ítélet kihirdetésétől a második Orbán-kormány hivatalba lépéséig eltelt időszak során folytatott tárgyalások jegyzőkönyveit és kölcsönösen átadott anyagait tartalmazta.)

Ami a 2010-es javaslatok és várható hatásaik felett szakmai vitát illeti – ilyet ugyebár a javaslatok 2010-es átadása előtt lett volna szükséges tartani –, ezt eleve kizárták azzal, hogy nem biztosítottak lehetőséget előadástartásra az Akadémia szigetközi munkacsoportja kutatóinak, jóllehet, 1995 óta ők végezték az évenkénti rendszeres vizsgálatokat a Szigetközben a vizek és az élőkörnyezet állapotáról egészen 2013-ig bezárólag. 2014-től ugyanis a Kormány megszüntette a szigetközi környezeti monitoring pénzalapját, így az 1995-ös magyar–szlovák kormányközi szerződésben vállalt magyar állapotfelmérések és elemzések nem folytatódhattak. (Az Akadémia azzal reagált a kutatók távol tartását számon kérő sajtó-megnyilvánulásokra, hogy a konferencia másnapján kiadott közleménybe beszerkesztett egy bejegyzést, miszerint a kérdéses munkacsoport már 2011 óta nem létezik. Egyúttal törölte a honlapjáról azt az oldalt, ami még a konferencia előtt másfél nappal is beszámolt a munkacsoport vezetőjének személyében 8 éve bekövetkezett cseréről, és megadta a munkacsoport által folytatott monitoring-vizsgálatok összefoglalóinak internetes elérhetőségét. Köztük a 2013. évi vizsgálatokét is.)

A munkacsoport kutatói azért feketedtek le, mert 1999-ben, amikor Orbán Viktor akkori kormánymeghatalmazottja felkérte őket, szakvéleményt írtak az előképeiről a fent említett 2010-es műszaki-vízkormányozási változatoknak – és ez a szakvélemény igen kedvezőtlen volt. Ráadásul még azt is elkövették, hogy új, megbízhatóbb vizsgálati módszerre tettek javaslatot, sőt horribile dictu, arra is felhívták a figyelmet, hogy a kidolgozott variáns-csomag „nem foglal magába több lényeges változatot”, valamint állást foglaltak további változatok kidolgozásának szükségessége mellett „valamennyi érintett szakterület bevonásával”.

A korábbi egységes kormányzati és szakértői álláspontokra visszautalva felidézték azt is, hogy hajózhatóság olyan államjogi szempont, aminek érvényesülését egy magyar–szlovák megállapodás során mindenképpen biztosítani kell, és rámutattak, hogy e szempont figyelembevétele „nem csak a mederben meghagyandó vízhozam mérlegelését jelenti. Ide tartozik például az újabb keresztművekkel történő széttagolás vizsgálata is.” (A „fenékküszöbök”-ről van szó.)

Persze vannak a releváns szakkérdésekhez értő, a Duna adottságaiban is tájékozott más, a szigetközi munkacsoporttól független tudósok is. Velük csak egy a baj: ha megszólalhatnak, minden eddigi tapasztalat szerint ugyanazt mondják, mint a betiltottak. Ezért nekik is hallgass a nevük.

Ami a tényleges, azaz új műszaki-vízkormányzási tervek részleteit illeti, ezekről onnan tudhatunk, hogy egy (a konferencia-előadókétól független személyi összetételű) 2015-ös magyar–szlovák szakértői különítmény szeptember 25-i dátummal nagy egyetértésben és Baranyai támogatása mellett elfogadta a „Közös Következtetései”-t, és ezt az anyagot Baranyai – a társadalmi, illetve szakmai megvitatás bárminemű célzata nélkül – november elején néhány környezetvédő számára hozzáférhetővé tette (akkor még „a magyar javaslatra adott szlovák változtatások tervezeté”-nek, avagy „szlovák javaslat”-nak minősítve), majd a konferenciát megelőzően a teljes nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tette, immár „A magyar-szlovák SKV munkacsoport következtetései”-ként megjelölve ugyanazt a fájlt. (Elérhető a már többször hivatkozott mta.hu közlemény oldaláról.[*]) Ebben a jelentésben a felek, a megegyező alapelvű és azonos vízmennyiség-paraméterű magyar, illetve szlovák javaslat kompromisszumaként, egy olyan „közös javaslat”-ban állapodtak meg, ami – a „fenékküszöb”-ökkel való széttagolás és hajózhatatlanná tétel mellett – a jelenleg Szlovákia által lebocsátott vízmennyiségnek a kétötödével való további csökkentését (!) irányozza elő.

Milyen megnyugtató is, hogy a KÖTEB elnöke az mta.hu-nak nyilatkozva tényként mutatott rá, hogy „mindkét országban szakmailag megkérdőjelezhetetlennek számít az az elvárás: ... a jelenleginél mindenképpen több vízre lenne szükség az öreg mederbe”, valamint hogy a kormánymeghatalmazott a konferencia keretében szóban is, írásban is előadta: „a felek elsődleges célja, hogy ... érdemi előrelépést érjenek el. Ez ... új vízmegosztási rezsim elfogadását teszi szükségessé, melynek eredményeképp a Magyarországra érkező víz mennyisége jelentősen megnövekszik”. Így legalább tudjuk, hogy amire a dokumentum tanúsága szerint ténylegesen készülnek, az sem a szakmai, sem a politikai elvárásoknak nem felel meg. Meg persze a hágai ítéletnek sem.

A szerző közgazdász

[*]
Ebben hibás az „Előzetes környezeti jelentés - Szap-Szob közötti szakasz. A tanulmány angolul” linkje, a helyes link ez: https://www.dropbox.com/s/sk6p5pdkscn4ven/2009%20Danube_SEA_Szap-Szob_Hu.doc?dl=0 (A fájl neve 2009 óta hordozza a téves „Hu” megjelölést „En” helyett, a magyar nyelvű párja meg a téves „SEA” megjelölést „SKV” helyett.)

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.