Lefegyverző és lehengerlő az erő, ha nincs is benne őszinteség, elegancia. A nem idetartozó sajtómunkások viszont dühösek, mert tereiket gaz veri. „Miattatok van!” – mutatnak az ellenzék politikusaira, számon kérve, hogy hol adtak pénzt, hol nem, bár mindkét oldalon akadtak, akik szerint inkább a piacon kellene helytállni.
Talán a külföldi tulajdonosok és a néhány, baloldallal rokonszenvező vállalkozó is azt hitte hajdan, hogy a tájékozódásra éhes publikum és a hirdetők formálják majd a piacot. Egyre inkább látszik, hogy tévedtek. És velük együtt hoppon maradt az egyre csenevészebb kritikai sajtó is. Amely lehet, hogy baloldali meg liberális volt, némileg elfogult is, de faliújsággá mégsem vált. Sőt, lelke mélyén rettentően haragudott azokra, akiknek ugyan drukkolt, miközben azért a bal B-közép kritikátlan rigmusaitól távol akarta tartani magát.
"A rendszer mára a propaganda minden állomását kisajátította a kreatív ügynökségektől a plakáthelyeken át a médiumokig. Ömlik a megrendelés, a pénz, egyszerre ér célt az üzenet és forog vissza az anyagi haszon"
Közben a gazdák kifaroltak, vagy a pénzüket siratták, esetleg saját stílusuk, ízlésük skanzenjét erőltették alkotóközösségeikre – netán a hármat mixelték. És próbáltak egérutat találni, hogy az üzleti keszont elkerüljék, netán alkukkal valamicske reklámhoz jutva a víz felszínén maradhassanak. Az újságírók pedig kiszolgáltatottabbak, kizsigereltebbek, mint valaha, mert ha kiesnek a pikszisből, nincs rejtett zug (üzemi lap, vidéki stúdió), ahová „büntetésből” félretehetnék őket. Egyensúlyozni próbálnak egy kötélen, amelyet már mindenki rángat.
Ebben a labilis, a rendszerváltás ethoszát elvesztő világban ott az Élet és Irodalom múlt heti számában felvetett kérdés: Bruck András kitűnő cikke mind az ellenzék, mind a sajtó bátortalanságát kárhoztatja, mondván, ilyen ellenféllel szemben álságos az örökös árnyalás, távolságtartás, a kiegyensúlyozottságra törekvés. Gyávaságot leplez. Ugyanott Szále László szintén remek írásban úgy véli: az izzó gyűlölettel leadott szavazat is csak egyet ér. Hazugság a hazugsággal nem semlegesíthető – a józan hang, a „szép igazság lenne üdítően friss, meggyőző”.
Emlékszem. Mintha egykor tényleg ezt akartuk volna.
