Egyáltalán nem szerettem, ahogyan a magyar gazdaságban a tulajdonviszonyok alakultak. Nemcsak nem nemzeti, nem is baloldali, aki nemcsak a versenyszféra befektetőit igyekszik letelepíteni, más országok állami cégeinek eladja az energiaszektort, a vízszolgáltatókat, az államvasút profitot hozó teherszállító ágazatát. Vagy aki külföldi kézre adja a kiskereskedelem többségét, a bankokat, biztosítókat, hovatovább már a postát, a termőföldet vagy az ország egyik stratégiai kincsét, az ivóvízbázisokat is.
Nem mintha a szolgáltatást igénybe vevőnek nem kellene hogy mindegy legyen, kinek a tulajdonában vannak ezek, ám egyre sűrűbben tapasztaltam – riporterként is meg a saját ügyeim intézésekor is –, hogy a külföldi tulajdonú szolgáltatók nem úgy viselkednek itt, mint otthon. Az energiacégek olyan fogyasztásbecslő rendszert vezettek be, hogy az ügyfél túlfizetése hitelezze őket. Több százezres összegeket csikarhatnak ki a mérőóra hibájára hivatkozva – úgy, hogy az állam nem biztosítja a mérők bevizsgálásának függetlenségét és szakszerűségét.
Tehetik, ha az állam szabályozóként, a piac felügyelőjeként nem tölti be funkcióját. Kételkedve néztem a mezőgazdasági nagybirtokokat, amelyek potom pénzért bérelhettek hatalmas állami földeket, és az ország mezőgazdaságát gabona- és olajnövény-termelő extenzív gazdasággá silányították. Biztos voltam benne, hogy a holland, osztrák, lengyel agrárium is versenyképes, mégis sokkal több embert eltart, mint a magyar.
