Pénzben hempergőző

– Van egy barátom. Életének legboldogabb perceit meztelenül tölti az ágyán, temérdek papírpénzzel körbevéve magát. Fekszik a libatoll párnán, a selyemlepedőn, szórja magára a húszezreseket és a mennyországban érzi magát – mondja. Majd kissé teátrálisan felemeli a mutatóujját és körbeint a piacon. „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény” – szónokol.

– A haver persze bunkó, mint a sötét éjszaka, színházban még nem volt életében sem, minek is menne, halálra unná ott magát – folytatja. – De untatja minden más, a felesége, az összes szeretője, a sofőrje, a bejárónője, valamennyi beosztottja, unja a legjobb konyakot, a legputtonyosabb aszút, a legfinomabb ételt. Semmi más nem okoz neki izgalmat, csak ha belefekhet a pénzbe – mondja.

Miközben mindezt elmeséli, odaérünk a henteshez.

A húsos, piros képű ember messziről köszön, de ebben nincs alárendeltség, alázat, semmi kisztihand vagy mit parancsol. Régi ismerősök ők, már-már barátok.

Emberünk hosszan gusztálja a hófehér sózott szalonnát, ami nagy divat errefelé. Nagy pengéjű, éles késsel vágnak belőle hajszálvékony, szinte áttetsző szeleteket, s eszik vereshagymával, ropogós kenyérrel. Mellette ott a füstölt, benne decens, halvány húscsíkkal, végében sodrott madzaggal, amivel órákig eljátszadozik a kismacska, ha jutalmul odavetik neki.

Az olcsó kenyérszalonnából kér egy negyedkilós darabot.

Hosszú évek óta mindig ugyanaz a reggelije – meséli. Előző napról megmaradt, kissé száraz kenyér és pár katona szalonna, mellé egy bögre híg, cukor nélküli kávé. Ezt eszi szállodában és puccos tengerparton, a világ boldogabbik felén és idehaza. Ez tartja a valóság talaján, s ez biztosítja neki a túlélést arra az esetre, ha majd rosszabb idők jönnek.