Az első Orbán-kormányban még „csak” három valószínűsíthető milliárdos volt (Járai Zsigmond, Pintér Sándor és Boros Imre), a 2010-es második honfoglalás idejére viszont általános rendezőelvvé vált, hogy olyanok jutottak kormányzati tisztségekhez, de jellemzően még képviselő-jelöltséghez is, akik magánvagyonuk, üzleti hátországuk révén észrevehető nagyságú tőkét tudtak beforgatni a választási kampányba, illetve biztosítani tudták a pénzek zavartalan ide-oda áramoltatását a párt, a „legfelső körök” és a gazdaság között. Az újrázó Pintéren, valamint Németh Lászlónén és Fellegi Tamáson (meg a harmadik nekifutásban az édesapja révén involválódott Szijjártón, illetve a két ügyvéden, Trócsányin és Sesztákon) kívül ennek az elvnek köszönheti kormánybiztosi pozícióját többek között Andrew Vajna, mint ahogy L. Simon László sem feltétlenül a politikában is kamatozó millióitól függetlenül lett bukott kultúrfelelősből a nagy hatalmú miniszterelnökség államtitkára.
Mindezeknek a fényében az az intelem (nem mellesleg: közvetlenül attól a Lázár Jánostól, akinek családi agrárérdekeltsége szintén szépen hozza a jó kerek milliókat) meglehetősen sután hangzik, hogy aki kormánypolitikusnak áll, az szabaduljon meg minden „valós befolyást jelentő gazdasági érdekeltségétől”. Ennek a felhívásnak a NER-ben nincs semmi értelme, mert itt egyrészt a tényleges befolyásolási lehetőséget egyértelműen a politikai és nem a gazdasági potenciál jelenti – amire nem csak Simicska Lajos szíves figyelmét igyekeztek felhívni a közelmúltban –, másrészt Rogántól Kósáig olyan figurák is zavartalanul gazdagodnak és befolyásolnak, akiknek látszólag semmilyen cégük nincsen, harmadrészt pedig a politikusokat kiszolgáló strómanrendszer olyan olajozottan működik, hogy teljesen mindegy, ténylegesen az adott kormánytag nevén van-e még a politikaközelben összekuporgatott vagyonka.
Orbánék országában teljesen nyíltan játsszák a Legyen ön is milliárdost: felsorolni is nehéz lenne azokat (de azért Tiborcz Istvánt és Mészáros Lőrincet mindenképpen említsük meg), akik a miniszterelnöki rokonszenvnek köszönhetően váltak néhány év alatt bukdácsoló kisvállalkozóból gazdasági nagyhatalommá, olyan fajsúlyos fideszest viszont alig tudunk említeni, aki a nyilvánosság előtt is vállalható tevékenysége adózott jövedelméből lenne képes finanszírozni a kormánypárti körökben hovatovább elvárásnak számító nagypolgári életkörülményeket. Öt év alatt bő hárommillió ember szegénységbe betonozása árán sikerült fölépíteni egy új világot, amelyben a politikai és a gazdasági hatalom száz százalékban konvertibilis, és a politikusra is csak akkor figyelnek oda, ha a pénz nyelvén beszél. Ezen a legátlátszóbb üzelmek Lázár János által megkövetelt utólagos lepapírozása aligha fog változtatni.
