A házakhoz nem vezet járda. Csak a zöld fű, amit hol libák taposnak, hol a falu három tehene kószál arrafelé, pedig már a kolompjukba is beleivódott a hazaút. Nem olyan régen még tizenhat tehén volt, s majd minden házhoz beköszönt esténként a jóllakott jószág, de mára ennyi maradt. Elfogytak az emberek is, az ötszázból jó ha száz, s szinte már mindegy is, magyarként vagy románként tartják-e nyilván magukat, egyszer elfogynak valamennyien.
A poros úton sétálót hosszú tekintetek követik, s ha itteni, ha nem, kijár neki a „hova-hova?”. Még a falu szélén békésen legelésző, kipányvázott ló is mintha része lenne az óvatos őrseregnek, jöttünkre abbahagyja a friss fű ropogtatását, s hosszú percekig fúrja miénkkel egybe a saját nézését.
Egy kis erdélyi faluban vagyunk, nem messze a csillogó nikkeltetők városától, ahol a házakon szélkakas helyett puccos autók emblémája hirdeti tulajdonosaik gazdagságát és ízlésbeli hiányosságait. Pár kilométerrel odébb, itt, egy másik, letisztult világ: gyalogútnyi távolságra Kós Károly erdő mélyén megbúvó birtoka, a Varjúvár, a faluban pedig korábbi lakóháza, ami most közösségi hely, hol zeneórákat, hol farsangot tartanak, de állandó kiállítás is hirdeti híres építésze őstehetségét.
