galéria megtekintése

Pecázók

Az írás a Népszabadság
2015. 03. 17. számában
jelent meg.

Sántha József
Népszabadság

Most, amikor újra felavatták a Kossuth téren a Pecázók című szoborkompozíciót, amely talányos módon az 1848-as kormány tagjait ábrázolja, mereven a vizet fürkésző tekintettel, megnyugodhatunk, hogy helyre állt a rend, immár újra ott álldogálnak, ahol semmi keresnivalójuk nincs. Hiszen minden értelmes horgász vízpartot remél e tevékenység gyakorlásához. Ott révedeznek tehát a tér szélén, magukba rekedt reménytelenséggel, kezükben láthatatlan, ám kezük állásából jól kivehető pecabotjaikkal, hogy állhatatosságukkal az idők végezetéig lessék a vizet. E figurák szögletesek, nagyobb darabokban tapad rájuk a mélabú, mintha nem is emberi kéz formázta volna (újra) őket, hanem egy óriás csapkodta volna unalmában a vésőt a kövekhez.

Arcuk tompa horpadásaiból kinéz a megszellőzhetetlen bús magyar reménytelenség, amely a múlt század tragédiáinak, sőt évszázadok sikertelen küzdelmeinek megkövesült maradványa. Egy nagy tanulság filozófiai mélységű interpretációja: ahol nyílt víz nincs, ott ne pecázz, sőt még a halászatról is mondj le, jámbor magyar! Mennyivel értelmezhetőbb lenne mindez a vízparton, a Dunára néző tekintettel. Megkapó az a naivitás is, hogy hőseink miféle jelmezekbe bújtak eme hétköznapi tevékenységüket folytatandó. Mintha e búsmagyarkodás ruharedőibe illesztett testek csak a transzcendens reménytelenségüket fitogtatnák.

Meglehet, más magyarázata is lehetséges e szorongó, kőbe dermedt emberegyüttesnek. Nem is halakra, hanem emberi lelkekre pecáznak, egy saját fiatalságuktól megszabadult, a politikából végleg kiábrándult közösség tagjai, akik belső undorukat legyőzve, vonakodva állnak a képtelen ideológiai élőkép tagjaiként. Belefáradtak a hülyeségükbe, elernyedtek az időtlenségükben, az egy Kossuthra hajazó középponti figura kivételével, amely tekintetét messzebb emelve arról tudósít, hogy ő ravaszabb a társainál, messzebb látó, és tágasabb tereket kutató, nem mélyed el a saját lábbelijének szemléletében, nagyobb haszon reményében állt ki a tér szélére. Míg a csöndesen horgászók abban sem lehetnek biztosak, hogy cipellőjüket a suszter megfelelően készítette el.

 

Egy másik alternatíva szerint ők nem is tartoznak össze, hiszen mozdulataik tanúsága szerint külön-külön pottyantak ide, még fel sem fogták, hol is vannak, zavarukban nem merészelnek felpillantani, csak mint a csínyen kapott gyerekek, szégyenkezéssel telve álldogálnak ott. Egyenként szenvedik meg egzisztenciális kitaszítottságukat. Még nem mernek lenni, mert már voltak valakik. Rossz helyen állnak, rossz lelkiismerettel, ezt a történelmi pillanatot leste el a művész 1927-ben. De hogy miért kellett eme belső tévedésüket visszaállítani? Valószínűleg valamely skizofrén tudatállapot igényének akarnak megfelelni.

Ha a horgászok egyesületeit nem bántja ez az őket mélyen lealacsonyító kompozíció, úgy hadd maradjanak csak. A művészet néha nem csak a múltat hamisítja meg, hanem előrevetíti a jövőt is. Lehetséges, hogy ezen figurák arcvonásai néhány év múlva már nevesíthető mai politikusok hasonmásai lesznek. Mert aki mindennel, mindenkivel szembemegy, az utóbb beleütközik a saját képmásába. Lehet, hogy a Pecázók című térkompozíció csak e kései találkozást vizionálja.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.