Gyuri egy évvel ezelőtt költözött fel a hegyre, amiből kitűnik, hogy már a második telet tapossa a világ végén, távol mindenkitől, de leginkább az emberektől. Kalyibája máshol még fáskamrának is túl kicsi lenne, ám neki elég.
Idejét szigorú rend szerint éli. A nyugdíjat ide nem hozza fel a postás, nem is tudná, ha egy kis eső esik, Gyuri se jön le napokig a hegyről, az agyagos földön egészen a völgyig szánkázna lefelé, ha elindulna. Ilyenkor csak megbújik a hat négyzetméter egyik sarkában, s órákig böngészi a reklámújságokat, amiket a tüzelő mellé halmozott fel még ősszel.
Motorfűrészes, bikinis nő van a halom tetején, s mindig akkurátusan vigyáz, hogy még csak véletlenül se tüzelje el őt. Az újságok aljára nem teheti, akkor nem látná nap mint nap. Így amikor felkel, előbb mindig a nőnek köszön, s elmeséli, mit álmodott aznap éjjel. Aztán fellobbantja a kályhában pislákoló parazsat, és felteszi a kopott bádogedényben főni a vizet. Három az egyben kávét iszik, ez az egyetlen luxus az életében, másképp beérné a tablettás cikóriával. Csak miután az utolsó kortyot is lenyelte, akkor néz ki az ajtón, hogy vajon aznap esik vagy fúj, gombászni menjen vagy inkább otthon maradjon. Ezt a dilemmát is hangosan beszéli meg asszonyával, aki sosem beszél vissza, s arcán mindig ugyanaz a derűs, jóváhagyó, biztató mosoly, ami láttatni engedi tökéletes, fehér fogsorát.
