Papírdemokrácia

Honnan termett elő hirtelen ez a rengeteg csenevész pártdudva, amelyek közül kéttucatnyiról még az életben soha, semmit nem hallottunk? Amíg a választási rendszer csak a választásokon egy százalékot elérő pártoknak adott állami pénzügyi támogatást, a törpepártok igyekeztek összenőni, hátha közösen el tudják érni az ötszázalékos parlamenti küszöböt (nem tudták). Most meg az előzetesen adott támogatásba csomagolt állami pénz szétcincálása közben szakadnak ezerfelé.

A kampányra nyolc-kilenc milliárdot kapnak az indulók a központi költségvetésből, amelynek nagy része aztán valószínűleg eltűnhet a köddé váló politikai üzletelők zsebében. Az igazán nagy üzletet azonban a kormányzó párt csinálja: a hatalom leváltásán töprengők szavazatai is ezerfelé csordogálhatnak majd szét a végtelen listák labirintusában, s az egyetlen forduló után az elkötelezett Fidesz-hívők a voltaképpeni döntő, de megosztott többség akarata ellenére biztosan konzerválhatják a mostani parlamenti állapotot.

Közben azért a Fidesz nem akar, mert nem tud leállni. Nem hagyja abba az aláírásgyűjtést, hiába van túl „a rendszerváltás óta legsikeresebb akcióján” (Zsigó Róbert), hiába, hogy az egésznek már semmi értelme. Lejárt minden határidő, hivatalosan regisztrálták a jelölteket, persze elsőként a fideszeseket, és persze mindenhol a kellő ötszáz ajánlásnak a többszörösével. Már másfél millió felesleges szignónál tartanak, merthogy eddig ennyien értették meg, mi is volna a választások tétje. Mármint a hatalom szerint.

A végtelen hosszú leporellók a levéltárakba kerülnek majd. Az utókor láthatja rajtuk a demokráciából kreált bohócot, a választók igazi kihívóját. Azt a bohócot, akit a kormánypárt nyugodtan felragaszthatna a saját plakátjaira, az Összefogás ellenzéki szereplői mellé, akiknek arcával a saját négyéves sikertelenségét igyekszik eltakarni.