galéria megtekintése

Pápa tér

Az írás a Népszabadság
2015. 10. 03. számában
jelent meg.


Megyesi Gusztáv
Népszabadság

Napok óta várjuk, hogy valaki megmondja, mi lett a Pápa téri férfivel. Múlt hét közepén írták meg a lapok, hogy a II. János Pál pápa téren darázsfelhőből mentették ki azt a hatvanéves embert, aki már négy napja ült étlen-szomjan a padon, a lábán lévő kötés alatt kukacok hemzsegtek; az orvosok szerint a mentők az utolsó órában érkeztek.

Azt kérdeznénk, hol voltak a Pápa tér lakói. Négy napon át ül egy ember a köztéri padon mozdulatlan, darazsak nyüzsögnek rajta, rettentő büdös, már az se biztos, hogy életben van, és ez senkinek se tűnik fel, arra járó rendőrnek, polgárőrnek, járókelőnek, a téren lakónak, vagy ha igen, továbbmegy, míg végre valaki négy nap után telefonál a mentőknek.

Túl egy szerencsétlen ember sorsán azért firtatjuk ezt, mert pár héttel ezelőtt még igen aktívak voltak ugyanennek a térnek a lakói. Egymás után panaszkodtak kormánypárti orgánumoknak, hogy ellehetetlenült az életük, mert ellepték a teret a menekültek. Koszosak, hangosak, a bokrokba szarnak, jól mondta a polgármester, hogy „tüzet raknak, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak”, igaz, ők maguk nem láttak ilyet, és a rendőrség sem tud hasonlóról. Viszont elfoglalják a padokat, nem lehet tőlük rendesen sakkozni és ultizni, ezenfelül betegségeket terjesztenek, az ember fél lemenni a gyerekkel, kutyával; egy kalapos úr elfúló hangon nehezményezte, hogy amióta itt vannak az idegenek, nem lehet rendes közösségi életet élni.

 

Most már lehet. A menekültek több mint egy hónapja eltűntek, visszatért a régi béke és harmónia a térre: a kutyák vidáman csóválják a farkukat, egy öregúr susztermattot ad a társának, gyerekek szaladnak a pöttyös labda után, virágzik a közösségi élet, s nem kell félni, hogy elkapnak valami halálos betegséget. Ha van is mocsok, szemét, szar a bokor alján, az legalább minőségi: nem a menekültek termelték, hanem immár újra a magyarok, akik joggal büszkék az együttélési kultúrájukra, s joggal féltik keresztény értékeiket az iszlám betolakodóktól. Csak egyetlen ember ül a padon félholtan, darazsak felhőjében, ám a közösségi életre oly érzékeny Pápa tér nem veszi őt észre; igaz, a férfi nem közösségi, hanem szigorú magánéletet él.

Elmehet büszke Magyarország a francba a menekültek nélküli napjain is, mondhatnánk, de nem erre akarunk kilyukadni. Hanem hogy ne legyenek illúzióink, nehogy azt higgye bárki is, hogy a Magyarországon átvonuló több százezer menekült között nem lesz egyetlenegy se, aki megírja a megaláztatásait, avatott tollal, értőn, tehetségesen. Hogy nincsen, aki már most, vonulás közben is írja. Ezt nem lehet megúszni. És ha csakugyan tehetséges kézben lesz az a toll, és remekmű születik, szörnyű lesz az Magyarországra nézve, mert ez viszi majd hírünket a föld minden sarkába, ebből ismerszünk majd meg a világ előtt, ha a világ esetleg még nem ismerne minket. A remekművet nem lehet raportra hívatni a külügyminisztériumba, a remekműben minden benne van, ami fontos, és nem számít mindenféle szir-szar kormányfő, miniszter meg szóvivő véleménye; száz évre meglesz a bizonyossága a világnak, hogy Magyarország milyen ország lett a vezetői által; s nincs az a megíratott ellenregény, ami ezt feledtetné.

S akkor még örülhetünk. Mert az értelemszerűen nem lesz majd benne a könyvben, hogy amikor már rég elmentek a menekültek, amikor már újra egymás közt élhette közösségi életét a magyar a saját kultúrája szerint, akkor az egyik frekventált közterén csaknem felfaltak egy embert a férgek.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.