A Fidesz sarokba szorított vadállatként adminisztratív eszközökkel és ingyenburgonyával tette intenzívebbé kampányát. A választói döntést felülírni akaró politikai akarat nem hullott termékeny talajra. Ózd helyzetére képtelen volt reflektálni az állampárti Fidesz. Jelöltjük nem kritizálhatja az egyenlőtlenségeket újratermelő oktatási rendszert, nem követelhet jobb közfoglalkoztatási programot és több rendőrt, hiszen ezek ellentétesek a központi kormányzat politikájával.
Így nem maradt más a választók számára, mint a hatalomba kapaszkodni akaró Fidesz képe egy jobb jövő ígérete nélkül. Négy év kormányzás és az elmúlt hetek botrányai után ez már kevés volt.
A három legutóbbi országos választás megmutatta, hogy baloldalról nincs meg a megoldás a Jobbik megerősödése révén hárompólusúvá vált, hátrányos helyzetű országrészek politikai gondjaira.
Tudott nyerni ősszel nagyvárosban régi motoros (Dóra Ottó, Salgótarján), de újraválasztották a fiatalabb, sikeres kazincbarcikai polgármestert (Szitka Pétert) is. Tavasszal nyert a fiatal és helyben ismert politikus Miskolcon (Varga László), de súlyos vereséget szenvedett Pásztor Albert, a „csodafegyver”. A konzervatívabb Egerben két választáson sem tudott áttörni új, tisztességes politikával az ellenzék (Szalóczi Géza).
De a rendpárti baloldali válasz sem kívánatos. A miskolci kudarc megmutatta, hogy Pásztor olyan versenybe szállt bele, amelyben voltak ügyesebbek. Nem elég egyenes beszédűnek tűnni, egyenesen is kell beszélni az átetnicizált mélyszegénység és a biztonságát joggal féltő középosztály konfliktusairól. Hallgatás helyett hozzá kellett volna fogni e sokrétű probléma szétfésüléséhez, aminek részben a nem cigány magyarok és magyar cigányok konfliktusait is érintenie kellett volna. Pásztor Albert alkalmatlan volt figyelmeztetni arra, hogy a minden bajt a bőrszínben megtalálni akaró politikusi és választói mentalitás hibás, mert nem hoz megnyugtató megoldást. Salgótarján példája irányadó: az ottani kampányban a „cigányozás” fel sem merült, holott sok konfliktustól terhelt város az is.
A rendszerváltást követő időszak elhúzódó válságában a Fidesz letett az esélyegyenlőtlenségek csökkentéséről. Ahol a Jobbik már 2010-ben is erős volt, a kormányzat nem tudta csökkenteni a megosztottságot és a nyomort. Az esélyegyenlőtlenség konzerválását mint kegyet ígérő állam orbáni eszménye kevés, hogy egyben tartsa a centrális erőtér szavazóbázisát Északkelet-Magyarországon. Fenntartható gazdasági növekedés híján, sújtva az európai növekedési válságtól is, Orbán Viktor saját új osztályának megerősítésére költi el az újraelosztás forrásait. Ebből már részben kimaradnak a „polgári Magyarország” polgárai is, de végképp magukra maradnak a függésbe szorított szegényebbek.
Milyen politikát szabad és lehet képviselni az ilyen országrészekben az ellenzéknek, és kellenek-e egyáltalán egy 2018-as választási győzelemhez az itt lakók?
Míg Magyarország nyugatias területein önmagát kizárólag baloldalinak elnevező és ilyen megoldásokat ajánló politikával nem lehet a győzelemhez szükséges, széles választói koalíciót felépíteni, addig Északkelet-Magyarországon valóban baloldali politikára van szükség. Ilyen választókerületek nélkül nincs kormányváltás, nincs ellenzéki győzelem.
Sem a szociáldemokraták, sem a szabadelvűek nem adhatják fel az esélyegyenlőtlenségek csökkentésébe vetett hitüket, de a jelenlegi magyar növekedési és újraelosztási válságban tisztességesen kell beszélni a lehetőségekről. Kell a színvak, de kemény, közbiztonságérzetet teremtő politika ígérete, de kellenek új, próbálgatásos módszerrel megtalált társadalompolitikai intézkedések is. Jobban működő közmunkára is szükség lehet akár, de csak mint részmegoldásra, mert a munkaügyi ellátórendszerbe való beruházás és több, célzottabb jóléti kiadás nélkül nincs kiút.
Fenntartható gazdasági növekedés híján óvatosan kell bánni a több pénz ígéretével ellenzékből is, mert hazánk gazdasági teljesítménye egyelőre nem elegendő átfogó, egyenlőtlenségcsökkentő programok újraelosztási konfliktusok nélküli finanszírozására. Hazudik minden ellenzéki párt, ha könnyűnek, költségek nélkülinek láttatja a nyomor csökkentésére javasolt intézkedések bevezetését. Ráadásul a válságos évek miatt a szegénység csökkentésére ígért több pénz ma az elbizonytalanodott és a Fidesz által cserbenhagyott középosztály kétkedésével találja szemben magát.
Ezt a konfliktust pedig fel kell vállalni. Mert az igazi politikai erő arról ismerszik meg, hogy képes elmagyarázni a középosztálynak: a négymillió szegény hosszú távú felzárkóztatása közös érdek; és közben arra is képes, hogy a közös gyarapodás és polgárosodás esélyét újra elhitesse.
Az elmúlt évtized populizmusa által felhergelt választók számára pusztán megfelelni, akár baloldaliként, akár rendszerkritikusként nem érdemes, mert sem bőséget, sem modernizációt, sem pedig csökkenő egyenlőtlenséget nem teremt ez az út. Ehhez több bizalom, kölcsönös megértés, együttműködés és verseny kell. Ha a nem radikális, nem kapitalizmusellenes, nem populista ellenzék nem arra összpontosítja minden erejét, hogy e reményvesztett közegben a közös változás kényszeréről és költségeiről győzze meg a támogatóit, akkor mindig veszíteni fog.
A szerző az Együtt 2014 társelnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
