„Egyszál pendelyben tellegetett a nyoszolyó, hogy a bosznya tyúk át ne bújjék a pacsikon, pegy volt a kezeügyibe síkálló is meg kutács is, de az iromba csirke csak megcsalta: iszkirí beszaladt a rajcsúrozó malacok közé. De azoknak a filibojtját se zsenírozta, hogy az asszony meg összevissza majúkol a hidasba, mert épp felbukott a moslékosválló karimájába, hátyistó, medéncestő. Abba vitte a pectejet, a kompérlaskát, meg egy medénc csórét! Közbe a masinán kifutott az abállébő csinát magalevi, a platnyin füstölgni kezdett a kozma, amitől a szomszéd is hőkölt. Gyorsan kiszaladt a csinátútra, hogy megnézze, miszer ez az asszony, hogy ennyire marvog! A kutya is elkezdett vonyíkolni, de elhallgatott, mikor odasenderedett a szomszéd és a kapircsot utána hajítva ráförmedt, hogy hunííííí. Addig studírozott, hogy mitévő legyék, mit segítsen nyoszolyónak, hogy kénnyába elmajszolt egy görhét, csak úgy fog nélkül, mert a bótyifogát a hokedlin felejtette, mikor leszunnyadt a dikóra, libamelylyesztés után. Arra gondolt magába’, hogy ej nyoszolyó, bajban vagy te, siflijankó az urad, aki csak bűszlél állandóan, a csicsika után koslat, kajtat, mint a bagzómacska, de a peceri, az meg olyan, mint a lankattganca, hogy a paklincs marja ki a derekát!”
Itt tartottam épp Fehér János fedémesi kisnyugdíjas palóc szavakból összerakott történetének olvasásakor, amikor csengett a telefon.
Szingli barátném volt a vonal túlsó végén, s azt mondta, baj van. Elfogytak a kaják.
