Orbán Madridig, Áder Münchenig menekült ’56 emléke elől, egyikük sem kívánt itthon szónokolni. A Párizsban koszorúzó Kövér az ünnep reggelére hazajött, de nem mondott semmit, csak figyelt a zászlófelvonásnál.
A némaságot értjük: a szófaragásban kétségkívül tehetséges fideszes kommunikációs csapat képességeit nem kétségbe vonva, képtelenség az utolsó magyar forradalom üzenetét összhangba hozni a fülkepuccsal, az elmúlt évek három-négyszázezer magyar kitántorgójával, az új vasfüggönnyel, az idegenellenességgel, az ország önként választott bezárkózásával.
Az államfő Bajorországban az ottaniak ötvenkilenc évvel ezelőtti és mostani szolidaritása között vont párhuzamot, ami egyrészt elég sután hangzik az aktuális menekültválság idején az együttérzés minimumát sem mutató ország egyik vezetője részéről, másrészt azt a csúsztatást a teljes történelemtanár-populáció kikérhetné magának, amellyel Áder János az akkori magyar országelhagyókat egységesen politikai menekültnek nevezte: jól hangzik ugyan, de a valóság az, hogy jelentős részük egyszerűen jobb életre vágyott, és már azelőtt lépett, hogy kiderült volna bármi is a rendszerváltoztató kísérletről.
„Az 1956. október 23-án Budapesten kitört forradalom és szabadságharc idején és leverését követően közel 200 ezer ember hagyta el az országot. A számba vett külföldre távozottak több mint a fele budapesti lakos, kétharmaduk férfi. A férfiak több mint háromnegyede a fiatalabb munkaképes korúakhoz (15–39 éves) tartozott. Száz egyetemi és főiskolai hallgató közül átlagosan 11 kereste külföldön a boldogulását” – írja egy forrásértékű tanulmány; aligha hihető, hogy a Rákosi-rendszer ellenzéke kizárólag fővárosi fiatal férfiakból állt – sokkal valószínűbb, hogy a reménytelen helyzetből kiinduló népmozgalmaknak (beleértve a jelenkori magyar kivándorlást is) vannak bizonyos demográfiai törvényszerűségei.
