Mármost, ha ez nem igaz, és Áder János aknavetős felderítőparancsnok soha nem lövöldözött részegen, akkor elég lett volna két mondatban cáfolni a hírt, nem pedig anekdotákba bonyolódni. Tudni kell ugyanis, hogy a hetvenes években (meg előtte és utána is) a sorkatona bármennyire megvetette is a katonaságot, s bármilyen fokozatú részegséget tartott kívánatos és természetes állapotnak, a kötelező reggeli torna elsunnyogását pedig örvendetes gyakorlatnak, az őrségben való elalvást civil értékrendje szerint is a lehető legsúlyosabb vétségnek tekintette, férfiember ilyet nem tesz.
Most tehát megint az van, hogy vagy továbbra is hülyék intézik a köztársasági elnök megnyilatkozásait, vagy pedig az idők változtak meg, s az őrségben való elalvás érdemmé lépett elő, sőt tetté, amely mintegy előkészítette a szocializmus összeomlását, olyannyira, hogy Áder János részéről már 1978-ban végre lehetett volna hajtani a rendszerváltást. Nehogy azt higgyük, hogy ez nem fog majd még a tankönyvekbe bekerülni.
|
„...miközben Orbán lábtörlője, csicskása volt; még jó, hogy közben hozzá tudott jutni ehhez a kis kastélyhoz...”
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Akárhogyan is van azonban, észre kell vennünk, hogy Áder Jánosnak ez a leghősibb korabeli tette, mondhatnánk azt is, hogy nem sok, holott ő maga az öreg fideszesek közé tartozik. Igaz, az öreg fideszesek közül is csak Orbán tud majd az unokáinak ténylegesen nagy tettről beszélni, legelőbb is arról a szép júniusi napról, amikor távozásra szólította fel az egyébként már éppen távozni készülő szovjet csapatokat.
Ez nemcsak azért van, mert azok az idők nem a hősi tetteknek kedveztek, hanem a dolog természetéből adódik. Azzal az egyébként igen izgalmas történettel mégse állhat elő egyik idősebb kormánypárti politikus sem, hogy annak idején besúgó volt, netán párt-, de legalábbis aktív és szépreményű KISZ-titkár; egy egész kabinet, pláne néppárt mégse lehet azokkal tele, akik ellen eredendően harcolt és harcol ma is; persze hogy nem állnak elő történetekkel.
Hanem az újak. Hogy azok miről fognak majd mesélni. Ne arra az esetre gondoljunk, ha megbukik Orbán, megbukik a rezsim, mert akkor a mai urizáló garnitúra egyszerűen átáll, és ellenállóvá lép elő, hozzátéve persze, hogy ellenállásra sajnos csak passzív rezisztencia formájában volt lehetősége. Kényszerítve voltak, parancsra kellett kizsigerelni szegény embereket, romba dönteni falut, várost, az egész országot.
Nehéz volt akkoriban embernek maradni, mert Orbán csak ránk nézett, és nem volt mit tenni, menni kellett lopni, szegény embertől mindent elvenni. Sajnálatos módon az archív tévéfelvételek meg a jegyzőkönyvek sem tükrözik hűen azt az ellenállási kényszert, amit az ellenállók éreztek belül; az unokák számára tehát ki fog derülni, hogy miközben az elvetemült diktátor lerabolta hazánkat, emberei hosszú ciklusokon át a maguk fegyverével operálva folyamatosan aludtak az őrségben.
A kilencvenes évek elején az egyik MDF-képviselő még azzal dicsekedett, hogy amikor a dombóvári pályaudvaron egy orosz kiskatona megkérdezte tőle, hogy melyik vonat visz Pestre, direkt a pécsi szerelvényhez vezette. Ő így harcolt a megszállók ellen. Az ennél sokkal intellektuálisabb Semjén Zsolt viszont félévente meséli el a rajongóinak szóló portréműsorokban azt a korabeli tettét, amikor a középiskolában dolgozatíráskor arra a kérdésre, hogy ki volt Antigoné, azt a választ írta, hogy Antigon felesége.
Egyszer meg az Erkel Színházban beszólt a színészeknek. Mindezeken csak ne nevessünk, senki nem tehet arról, hogy nem vöröskatonának vagy partizánnak született hősi tetteket végrehajtandó, továbbá vegyük figyelembe, hogy ráadásul a két említett eset legalább aktív ellenállás volt, nem pedig alvás. Hanem az újaknak még nehezebb. Szállnak az évek, s ott fognak állni ők is nagyapaként az unokák, dédunokák előtt a hetente mindig pár négyzetméterrel táguló szerény villában vagy az annak idején ajándékba kapott 170 milliós palotában, netán a frissen vásárolt jacht fedélzetén, s valamit mondaniuk kell majd nekik régi idők viselt dolgairól.
Azzal nemigen állhatnak elő, hogy annak idején a nagyapátok egy nagy senki volt, szolgaként vitte a polgármester szép, barna aktatáskáját, de aztán fokozatosan kicsinált maga körül mindenkit, ciklusról ciklusra az intrikáiból élt, hogy aztán a ranglétrán egyre följebb lépve fingasson meg mindenkit, aki az útjába került, miközben Orbán lábtörlője, csicskása volt; még jó, hogy közben hozzá tudott jutni ehhez a kis kastélyhoz a hozzá tartozó uradalommal, valamint negyven zsellércsaláddal.
Ezért van az, hogy a Lázárok, Rogánok, Kósák, Giró-Szászok s a többiek nemhogy az első százmilliójukról, de az utolsó tíz forintról se mesélnek majd semmit, nem lesz egyetlen bűntelen történetük, ott állnak majd az unokák előtt végképp kiüresedve. Nem lesz előttük hitelük, nem lesznek kíváncsiak a tanácsaikra, sőt, a képükbe nevetnek majd. Az most más kérdés, hogy miután jól kiröhögték őket, a Rolex Bubbleback Gold karórájukra pillantva beletaposnak vadonatúj Corvette-jük gázpedáljába, s kiviharzanak a kastély kapuján, hogy elérjék az aucklandi gépet.
Most azt tessék elmesélnie apukának – kérik viszont ezenközben más unokák kicsit más környezetben –, amikor kijátszotta az erdőkerülőt. Nagyapának a szántó felől tetszett bemennie az erdőbe, direkt széles, nagy léptekkel, hogy reccsenjen lába alatt a gally, odacsalva az erdőkerülőt, hogy aztán ezalatt a többiek a másik oldalon zavartalanul gyűjthessék össze a nagyságos úr erdejében a rőzsét; így nem tetszett megfagyniuk nagyapáéknak 2014 telén.
Hacsak a nagymama közbe nem szól. Hogy mikor a méltóságos asszony az Úrjézus születésének délelőttjén kitárta a villa kapuját, s kihozatta a nagy kondért a tornácra, mondván, na, emberek, jöjjenek ide a csajkájukkal, ne kéressék magukat, szívből adom a szeretet ünnepén. És akkor nagyapátok mélyen a méltóságos asszony szemébe nézett, majd kiköpött oldalra, s üres csajkával távozott. Igaz is, a nagyapátok mindig ilyen büszke, bolond ember volt, adott a tartásra, méltóságra. Kérdés, ezzel az örökséggel mire mentek majd, kisunokák.
