Ezért van szükség jól fizetett edzőkre, méregdrága, hi-tech versenytolószékre, komoly pénzjutalmakra, sőt, profi parasportolókra. Van persze olyan érv is, amely szerint mindez a teljes egyenlőség megnyilvánulása, de ez alighanem félreviszi a mozgalmat.
Míg az előző mondaton lehet vitázni, azon semmiképpen, hogy a dopping éppúgy megöli a paralimpiát, mint ahogyan előbb-utóbb a mintaképével is végezni fog. Legalábbis, ha minden úgy folytatódik, mint eddig. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem vállalta azt, amit a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság igen: az egész orosz csapat kizárását, miután kiderült, hogy titkosszolgálati segédlettel, az állami sportvezetés tudtával, sőt szervezésében intézményesen csereberélték a vizeletmintákat.
Moszkvában azzal védekeznek, hogy a Rióba készülő 270 parasportolóból csak 35 bukott le, de ez mellébeszélés.
Az orosz sportvezetők a bumfordi védekezés helyett azzal tudnának segíteni a rájuk bízott embereken, ha feltáró vallomás kíséretében lemondanának, hogy utódaik átlátható, tisztességes ellenőrzési rendszert vezethessenek be, amelyben a titkosszolgálati módszereket – ha már annyira beléjük vannak gabalyodva és ha egyáltalán szükség van rájuk – nem a csalók mellett, hanem ellenük használják. Ez sajnos egyelőre lehetetlennek tetszik. A diktatúra logikája nem engedi meg, hogy a vezetés gyengének tűnjön – még saját polgárai és sportolói érdeké-ben sem.
Az amerikai George Eyser, aki 1904-ben féllábúként indult tornában az olimpián, az egy lábbal úszó és vízilabdázó Halassy Olivér, a pisztolyt kényszerűen
a gyengébbik kezével tartó sportlövő, Takács Károly, a béna lábakkal díjlovagló dán Lis Hartel ezt az egészet nem értené. Mi is alig. De nem írhatunk mást, mint hogy a szégyen nem a kényszerhelyzetbe hozott sportolóké, hanem a sport- és állami vezetőké. Végső soron Oroszországé.
Kár. Az egyik legnagyobb sportnemzetről van szó ugyanis.
Akinek van keze-lába, nem kényszerül tolószékbe, nem nagyon tudja felfogni, hogy a kevésbé szerencséseknek mennyire fontos dolog a sport. Azoknak, akik az élet oly sok más szeletéből kiszorulnak és még a munkába se menekülhetnek, mert leggyakrabban még dolgozni sem hagyják őket.
A paralimpiai mozgalom tiszteletre méltó, végtelenül humánus okokból jött létre: céltalan életre kényszerült embereknek adott célt, értelmetlennek érzett életeknek adott értelmet, depressziósok százezreit, talán millióit tette aktívvá, kiegyensúlyozottá. Közben a többiek azzal kapcsolatos nézeteit is megváltoztatta, hogy mire képesek a fogyatékkal élők. Különösen, ha a társadalom figyel rájuk és legalább egy kicsit segít nekik.
Az edzésekhez, versenyekhez és az egész mozgalomhoz persze sok pénzre van szükség. Az érintettek helyzetüknél fogva nem tudják előteremteni a forrásokat, így a teher oroszlánrésze az államra hárul. Az államtól pedig leginkább a nemzetközi eredményekre, az országnak szerzett dicsőségre hivatkozva lehet pénzt remélni. Nem elég egy-egy jó hangulatú dzsembori, hanem hivatalos versenyek, ranglisták, bajnoki címek kellenek. Itt fut zátonyra a nemes szándék, így lesz a fizikai és lelki terápiának szánt sportból ádáz versengés.
Ezért van szükség jól fizetett edzőkre, méregdrága, hi-tech versenytolószékre, komoly pénzjutalmakra, sőt, profi parasportolókra. Van persze olyan érv is, amely szerint mindez a teljes egyenlőség megnyilvánulása, de ez alighanem félreviszi a mozgalmat.
Míg az előző mondaton lehet vitázni, azon semmiképpen, hogy a dopping éppúgy megöli a paralimpiát, mint ahogyan előbb-utóbb a mintaképével is végezni fog. Legalábbis, ha minden úgy folytatódik, mint eddig. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem vállalta azt, amit a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság igen: az egész orosz csapat kizárását, miután kiderült, hogy titkosszolgálati segédlettel, az állami sportvezetés tudtával, sőt szervezésében intézményesen csereberélték a vizeletmintákat.
Moszkvában azzal védekeznek, hogy a Rióba készülő 270 parasportolóból csak 35 bukott le, de ez mellébeszélés.
Az orosz sportvezetők a bumfordi védekezés helyett azzal tudnának segíteni a rájuk bízott embereken, ha feltáró vallomás kíséretében lemondanának, hogy utódaik átlátható, tisztességes ellenőrzési rendszert vezethessenek be, amelyben a titkosszolgálati módszereket – ha már annyira beléjük vannak gabalyodva és ha egyáltalán szükség van rájuk – nem a csalók mellett, hanem ellenük használják. Ez sajnos egyelőre lehetetlennek tetszik. A diktatúra logikája nem engedi meg, hogy a vezetés gyengének tűnjön – még saját polgárai és sportolói érdeké-ben sem.
Az amerikai George Eyser, aki 1904-ben féllábúként indult tornában az olimpián, az egy lábbal úszó és vízilabdázó Halassy Olivér, a pisztolyt kényszerűen
a gyengébbik kezével tartó sportlövő, Takács Károly, a béna lábakkal díjlovagló dán Lis Hartel ezt az egészet nem értené. Mi is alig. De nem írhatunk mást, mint hogy a szégyen nem a kényszerhelyzetbe hozott sportolóké, hanem a sport- és állami vezetőké. Végső soron Oroszországé.
Kár. Az egyik legnagyobb sportnemzetről van szó ugyanis.
