Ez a „ki kitől tanulhatna” megjegyzés azonban több vonatkozásban is felettébb problematikus. Mindenekelőtt azért, mert Oroszország túlnyomó többségében olyanokat fogad be – a közelmúltig csak elenyésző részben menekültként –, akik az egykori szovjet belső perifériáról jönnek.
Nekik sem nyelvi nehézségekkel, sem jelentős életformabeli különbségekkel nem kell megküzdeniük. Integrálásuk messze nem jelent olyan kihívást, mint amivel Európának a menekülthullám következtében szembe kell néznie. Moszkva számára ez a „szovjet belső migráció” azzal a fontos és végső következményében kedvező eredménnyel járt, hogy Oroszország népessége a ’90-es évek első harmadától máig „mindössze” hatmillió fővel csökkent. Ha ez a visszaáramlás nem enyhítette volna a népességcsökkenést, Oroszország demográfiai helyzete és kilátásai a jelenleginél is jóval súlyosabbak lennének.
De az ukrán válság generálta menekültáradat sem hasonlítható az EU országait elérő migránshullámhoz. A szóvivő nyilatkozatával azonban nem csak ez a probléma. Ez világosan kiderül abból a hosszú interjúból, amit alig két nappal Zaharova sajtótájékoztatója után Szvetlana Gannuskina, a Grazsdanszkoje szogyejsztvije nevű civil szervezet vezetője adott a Kommerszantnak.
Gannuskina ebben emlékeztetett arra, hogy miközben kétségtelenül nagy számban érkeznek migránsok Oroszországba, közülük csak nagyon kevesen nyerik el a tartós védelmet adó menekült-, illetve az évente megújítandó ideiglenes menekülti státuszt. Azt is megjegyezte, hogy miközben szírek százezrei tartanak Nyugat-Európa felé, addig számuk Oroszországban alig éri el a kétezret, és közülük is csak néhányan nyertek menekültstátuszt. Ami nem meglepő, hiszen az ország egészének területén alig találni olyanokat, akiket menekültként tartanának számon.
Ráadásul közülük csaknem minden harmadik a Janukovics-rendszer oldalán harcoló belügyi alakulat, a Berkut tagja volt, vagy a bukott rezsim ügyészségén dolgozott. Gannuskina nem véletlenül emlegette ezeket az adatokat. Az interjú idején ugyanis már kész volt az az átfogó – több mint háromszáz oldalas – jelentés, amelyet október közepén mutatott be a menekülteket segítő szervezet. Az Oroszország mint menedéket nyújtó ország c. kötet részletes áttekintést ad Moszkva elmúlt két évtizedben követett menekültügyi politikájáról.
A jelentés elöljáróban ismerteti a menekültügyi szabályozás változásait a ’90-es évek elejétől egészen napjainkig. Felidézi, hogy Oroszország – szakítva a korábban követett közönyös szovjet gyakorlattal – 1992-ben csatlakozott az 1951-es nemzetközi menekültügyi konvencióhoz. Ennek nyomán viszonylag gyorsan sikerült kidolgozni a menekültekre vonatkozó részletes nemzeti szabályozást. A törvényt 1993-ban fogadták el, amit négy évvel később több ponton kiegészítettek és módosítottak.
A civil szervezet munkatársai szerint a törvény még mindig a legjobb elemét jelenti az orosz menekültpolitikának. A problémák többsége ugyanis nem a szabályokban van, hanem a gyakorlati alkalmazásukban. A jelentés egyik szerzője, Jelena Burtyina a Szabadság Rádiónak adott interjújában többször is emlékeztetett arra, hogy Oroszországban – noha kiépült a rendszer – még mindig hiányzik a menekült státusz elnyerésének méltányos eljárásrendje. Ez a megállapítás éppúgy vonatkozik az ideiglenes menedéket kérőkre, mint a menekültstátuszért folyamodókra. Az orosz rendszer ugyanis megkülönbözteti egymástól e két státuszt.
Az október közepén bemutatott jelentés részletesen ismerteti azt a folyamatot, ahogy a hatóságok befogadják a menedéket kérők nyilatkozatát és elbírálják azt. Az elemzés kitér azokra az esetekre is, amikor a kérelmet elutasítják. Az orosz törvények ugyan lehetőséget adnak a fellebbezésre, ám a hatósági döntések felülbírálatára csak nagyon ritkán kerül sor. A bíróságok többnyire helybenhagyják a migrációs szolgálat határozatát.
|
Oroszország most ukrán menekültáradattal szembesül – jelentette be Marija Zaharova
Maxim Shemetov / Reuters |
A moszkvai civil szervezet munkatársai szerint a menekültügyi törvény előírásai összhangban állnak az 1951-es konvenció elvárásaival, ugyanakkor ez távolról sem mondható el a menekültügyi gyakorlatról. Már a menekültkérelem benyújtása kapcsán súlyos hiányosságok mutatkoznak. Hiteles eligazító információkhoz gyakran még ott sem lehet jutni, ahol ez a probléma fölmerül.
Elvileg ilyen kérelem a törvény szerint három helyen nyújtható be. Egyrészt a Szövetségi Migrációs Szolgálat helyi részlegeinél. Ilyen kirendeltség az Oroszországi Föderáció valamennyi megyéjében és köztársaságában működik. Másrészt a Szövetségi Biztonsági Szolgálat – a legnagyobb orosz titkosszolgálat – kötelékébe tartozó Határőr Szolgálat határállomásain, függetlenül attól, hogy a határátlépés legálisan történt-e. Harmadrészt pedig Oroszország külföldi diplomáciai képviseleteinél lehet ezzel a lehetőséggel élni.
A kérelmek benyújtásának feltételeit szabályozó rendelkezés ugyan meghatározza azokat a helyeket és „felületeket”, ahol ki kell függeszteni és nyilvánossá kell tenni a menedékkérés eljárásrendjét, ám ezek közül épp a legnyilvánvalóbbak – a repülőterek, a vasútállomások és határátkelő helyek – hiányoznak. A más országból érkező menedéket keresők – kiváltképp az orosz nyelv ismeretének hiányában – aligha fognak rátalálni az „Állami és helyhatósági szolgáltatások egységes portáljára”, ahol többek között ez az információ is elérhető.
Vagyis
már a folyamat elején komoly nehézségekbe ütközik a menedékkérő.
Arra is akad példa, hogy a migrációs szolgálat helyi irodája nem létező előírásokra hivatkozva utasítja el a kérelem befogadását. Burtyina ismertetett egy olyan friss esetet, amikor egy szíriai menekült kérelmének befogadását arra hivatkozva utasította el a helyi migrációs szolgálat, hogy a legálisan Oroszországba érkező férfinak időközben lejárt a vízuma. Tette ezt a szolgálat annak ellenére, hogy a törvény ilyen előírást nem tartalmaz.
A Hétvége mellékletből ajánljuk
Vagyis menedékért lejárt vízummal éppúgy lehet folyamodni, mint érvényes, vagy soha ki nem váltott beutazási engedéllyel. A hatósági túlkapásokra Gannuskina is hozott példát. A jelentés nyilvános bemutatóján felidézte azt a közelmúltbeli esetet, amikor egy hatfős szíriai család hetekre az egyik moszkvai reptér tranzitvárójának foglyává vált. A család legálisan érkezett Oroszországba, ahol rögtön menedékért folyamodott, de mert a férj útleveléről a határőrség azt feltételezte, hogy hamis, megtagadta beléptetésüket.
Miután azonban a szíriai hatóságok igazolták, hogy a férj útlevele hiteles, immár úgy tűnt, hogy nincs akadálya a beutazásnak, és a család menedékkérelmét befogadják. De ahelyett, hogy a migrációs szolgálat elindította volna a menedékkérelmi eljárást, arra hivatkozva, hogy a férj jogtalanul próbált bejutni Oroszországba, bírósági eljárást kezdeményezett ellene. Majd az a migrációs szolgálat, amely kezdeményezte a szír férfi elleni eljárást, e függőben lévő ügyre hivatkozva megtagadta az ideiglenes menedéket a családtól.
A férfit csak óvadék ellenében voltak hajlandók szabadon engedni, de ez a szabadság csak annyit jelentett, hogy visszakerült családja mellé a reptéri tranzitváróba. Gannuskina megjegyzi: a migrációs szolgálatnak még abban az esetben is el kellett volna kezdeni a menedékjogi eljárást, ha a férj valóban hamis útlevéllel próbált volna Oroszországba belépni. Mindezek ismeretében aligha lehet meglepő, hogy Oroszországban milyen kevesen kapnak ideiglenes, illetve tartós menedéket.
Az előbbi státusz kevesebb jogosítvánnyal jár, és érvényességét évente meg kell újítani. Arra azonban mindenképpen jó, hogy a védelmet kérő legalizálja helyzetét, hogy munkát vállalhasson, és hogy egészségügyi biztosítást nyerjen. Ám ez a státusz képtelen kezelni azok helyzetét, akik valamilyen okból – koruk vagy egészségi állapotuk miatt – nem tudnak munkát vállalni. Az ideiglenes menedéket nyertek ugyanis semmiféle szociális segélyre, avagy ellátásra nem tarthatnak igényt. Amennyiben az ideiglenes menedékhez jutónak nincsenek hozzátartozói és dolgozni se tud, helyzete kilátástalanná válik.
Ezen csak abban az esetben tud változtatni, ha sikerül menekültstátuszt nyernie. Ennek esélye azonban igen kicsi. A jelentésből ugyanis az is kiderül, hogy míg az ideiglenes menedékért folyamodók 2010 és 2013 között 60-63 százalékban, a 2014-es ukrajnai menedékkérők pedig 92 százalékban kaptak pozitív választ kérelmükre, addig a menekültstátuszért folyamodók mindössze 2-3 százaléka mondhatta ezt el magáról. Igaz, ez az arány 2010 és 2012 között még elérte a 6-9 százalékot, de még ez az arány is felettébb alacsony.
Nyilván ezzel is magyarázható, hogy 2014 végén Oroszországban
mindössze 808 menekültstátuszt élvező személyt tartottak számon,
miközben az Egyesült Államokban – ahogyan erre Gannuskina rámutatott – meghaladja az egymillió főt. A jogvédők szerint további súlyos problémát jelent, hogy a kérelmek elbírálásakor a hatóságok gyakran nem a törvény által meghatározott szabályok alapján járnak el – minden egyes esetet egyediségében vizsgálva –, hanem futószalag-szerűen, különböző aktuális politikai szempontokat szem előtt tartva.
Ez világosan látszott az ukrajnai menekültekkel kapcsolatos orosz magatartásban is. Ha van politikai utasítás, akkor viszonylag gördülékenyen zajlik a menekültstátusz kiosztása, ha nincs, akkor a folyamat lelassul, a legkülönfélébb bürokratikus akadályok és korrupciós elvárások állják útját a gyors rendezésnek. Többek között ezért is alakulhatott ki olyan helyzet, hogy a 143 milliós Oroszországban az ukrajnai válság előtt csaknem háromszor kevesebb regisztrált menekültet – beleértve az ideiglenes menekülteket is – tartottak számon, mint a négyszázezer lakosú Máltán.
Ezen a helyzeten ugyan változtatott az ukrajnai menekültáradat, de a jogvédők szerint félő, hogy párhuzamosan az ukrajnai krízis iránti politikai figyelem lanyhulásával az Ukrajnából érkezett menekültek helyzete is romlani fog.
