Merkel hazautazásakor világossá vált, hogy az EU minden korábbinál közelebb került az Oroszországgal szembeni nyílt konfliktus vállalásához, és sem gáz-, sem egyéb fegyverekkel nem hagyja zsarolni magát. A Putyin-látogatás előtt mindehhez annyi adalék érkezett a saját miniszterelnökünktől, hogy mi viszont a magunk részéről tovább szabotáljuk az egységes európai energia- és külpolitikát: nekünk rezsicsökkentésünk van, és az bizony az oroszoktól függ, sorry.
Hogy ezzel az állásponttal mennyire mélyen és tartósan stabilizáljuk a helyünket a pária szerepkörében, az hónapokon belül ki fog derülni – az viszont már most tudható, hogy a sajátos magyar út (nem először és nyilván nem is utoljára a történelemben) kapitális ostobaság. A legutóbbi orosz gázszerződés 1996-os megkötése óta kiépültek az alternatív ellátási útvonalak: van már vezeték Ausztria, Szlovákia és Horvátország felől, elvben eljuthat hozzánk az algériai, a norvég vagy akár az amerikai gáz is.
Oroszország monopolhelyzete megszűnt, és immár az orosz specialitás, a politikai gázár sem több puszta blöffnél: a szabadpiacon ma sokkal olcsóbb a gáz, mint amennyiért kiemelt vevőként és Putyin stratégiai szövetségeseként az oroszoktól kapjuk. A kormány tarsolyában ott lapul egy tanulmány, amely szerint nem éri meg újabb hosszú távú gázvásárlási kontraktusba bonyolódni, mert a piaci árak már az orosz kitermelési költségszint alatt vannak, és a több vevőre alapozott modell sokkal ígéretesebb anyagilag is, mint az egyoldalú elkötelezettség Oroszország felé (ráadásul ma már a norvég gáz is kevesebbe kerül átlagosan, mint az oroszoké).