Egyszerűen nem hittem el, hogy Amerika fekete bőrű elnököt választott magának, amikor 2008. november 5-én, magyar idő szerint hajnali négy óra tájban kiderült, hogy Barack Obama nyerte meg a választást. Hiszen akkor már jól tudtam: az elmúlt évtizedek jogi és társadalmi haladása ellenére a rasszizmus jelen van az amerikai mindennapokban.
A statisztikákból és a valóságban is kiderült, hogy a feketék szegényebbek, rosszabb környéken laknak, rosszabb iskolákba járnak, nagyobb eséllyel nőnek fel csonka családban. S jóval nagyobb arányban kerülnek börtönbe, mint a fehérek. Azt pedig a saját szememmel láttam, hogy az amerikai egyetemeken a fekete és a fehér diákok még a menzán sem keverednek egymással, hogy még egy felvilágosult felsőoktatási közegben is milyen sok az előítélet.
Obama elnöksége nem enyhített a faji feszültségeken. Nem javult a fekete lakosság és a túlnyomórészt – de már messze nem kizárólag – fehér rendőrök között hagyományosan feszült viszony sem. A mobiltelefonoknak és a rendőrök egyenruhájára erősített kameráknak köszönhetően pedig egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak azok az esetek, amikor a rendőrök indokolatlanul vagy legalábbis megmagyarázhatatlanul gyorsan lőnek. A nagy port kavart esetek nyomán kirobbant tüntetések résztvevői és a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) mozgalom tagjai szerint az egyenruhások szemében az afroamerikaiak értéktelenek. Egyszerűen eldobhatóak.
