Ma már alig hihető, hogy az első Fidesz-kormánynak egy ideig olyan kultuszminisztere volt – Rockenbauer Zoltán –, aki ismerte és szerette a magaskultúrát, és mindenféle koncepciói is voltak ennek intézményeivel kapcsolatban. Akkoriban jelentősen megemelték a Magyar Állami Operaház költségvetését, és ezzel párhuzamosan világos elvárásokat is megfogalmaztak, hogy mit kéne ebből a pénzből elérni. Azelőtt és azután nem így működtek a dolgok.
Fontos vezetői erénynek számított – itt talán még inkább, mint máshol – a „kijárás”, az „okosba elintézés” képessége. Az opera drága műfaj, szólt a híres előszobázó-szöveg, úgyhogy tessék szíves lenni önteni bele a pénzt, és utána nem sokat kérdezni. Aki belepiszkált ebbe a rendszerbe, mint Bozóki András rövid minisztersége idején, keservesen megbánta. Ókovács Szilveszter, aki meglehetősen furcsa és jellemző körülmények között érkezett a ház élére, nagyon ügyesnek bizonyult, a fentebb jellemzett rendszer egyik csúcstermékének.
Az operaház költségvetése, ahogy egy a Napi Gazdaságnak adott, rém komikus PR-interjúban (érdemes egyben elolvasni a kérdéseket) eldicsekedte, évek óta tekintélyes mértékben nő. Eközben például a fillérekből fenntartható magyar folyóirat-kultúra története legsúlyosabb válságát éli vagy halja. Cserébe a mindenekről gondoskodó, mindenhez értő miniszterelnök – aki, mint Ókovács nem győzi buzgón hangsúlyozni, sűrűn konzultál vele aktuális operaházi kérdésekről – az új, méregdrágán kialakítandó próbacsarnok és raktárépület kapcsán „azt kérte, hogy az objektumot tegyük nyitottá, és ez egybevág a mi elképzeléseinkkel is”.
