Toldi öregkorában is bajnok marad, s legyőzi ugyan az udvarban hetvenkedő olasz lovagot, de mikor diadalt arat, a Gucci táskás udvaroncok kinevetik, megkuncogják. Megy aztán haza megsemmisülten Nagyfaluba, oda, ahol épp a saját sírját ásta, mielőtt segítségül hívták.
Ez jár a fejemben az évértékelő óta, ahol is összeakadtam egy jobboldali irodalmár ikonnal. A Várkert Bazárban történt, melyről a miniszterelnök azt mondta, kormányának szimbóluma, hisz a gazos pusztulat helyére építették. Tekintsük nyugodtan királyi udvarnak. Az ikon, aki a beszéd hallatán nem csattant ki a jókedvtől, azt kérdezte tőlem, hogy olvastam-e a Toldi estéjét. De aztán elsodródtam mellőle, nem volt alkalmam rákérdezni, miért pont Arany János pompás művét említette. Azóta viszont többször felidéztem magamban a fáradt Orbánt, aki ősz hajtincsét furán félrehúzva lépett a hajlongó udvaroncok elé, hogy kacérkodjon az örökkévalóság csalóka ábrándjával. A beszédet jól megrágta a közvélemény, utólag nem fárasztanék vele senkit.
Viszont azzal igen, hogy Orbán Viktorban is időről időre felbuzog a régi tetterő. Szereti felidézni a daliás korokat, amikor farkasokat lóbált a feje fölött, vagy mikor a malomkövet (mert egy dárda a válla csontját érte) a kommunisták bosszantó népe közé dobta. Ezt szereti csinálni ma is. Amikor hírét veszi, hogy Budán újra és újra felemeli a fejét az ellenség (az MSZP, Brüsszel vagy az RTL Klub stb. képében), nyomban bajvívásra jelentkezik, s harci készségét kezdi csillogtatni (hisz „feje felett átment a zimankós élet”).
