A nemzeti együttműködés rendszerének bejelentésétől a közoktatás totális államosításáig. A bíróságok megrendszabályozásától az egyházak önkényes átminősítéséig. A közszolgálati médiamegszállásától és a független média durva korlátozásától a Putyinhoz való viharos közeledésig. Az alaptörvény gyors összeeszkábálásától a Szabadság téri emlékmű lassú összeeszkábálásáig. A mostani tusványosi beszéddel azonban minden építőelem a helyére került, nemcsak Orbán fejében, hanem a széles nyilvánosság előtt is.
Furcsa módon még mindig jó néhányan azt hiszik, nem történt semmi különös, hiszen a miniszterelnök csak kissé átszabott köntösben, más szavakkal adta elő ugyanazt, amivel már évek óta ijesztgette a közvélemény demokratikus részét. Nem kell izgulni, Orbán szeret nagyot mondani, ennyi az egész.
Pedig nem. Az egykor a liberális demokrata gúnyát magára öltő fiatalemberből előbújt az újra nagy (Nagy-?) Magyarországot felépíteni akaró nacionalista vezér, aki pár éve a turulban és őseink „fél ázsiai” vérében találta meg a nemzetet összetartó közös eredetet, és az újra központosított hatalomban fedezte föl azt az erőt, amely reményei szerint a mai világban pótolni tudja a kereszténység hatalmas társadalomszervező erejét, ami megadatott Szent Istvánnak.
Ennek az erős államnak ugyan soha nem lesz fekete serege, mint egykor Mátyás királynak (legföljebb TEK-je), és nem áll a rendelkezésére a kiegyezés utáni Magyarország kirobbanó fejlődését megalapozó kapitalizmusszervező hullám sem, benne a bevándorló zsidók tömegének vállalkozó szellemével és szorgalmával. Sajnos Orbánnak kevesebbel kell beérnie, ám ő mégis úgy érzi – ki is mondta –, hogy eljött az ő ideje. Az ő hajlamainak, habitusának megfelelő centralizált állam (íme az a bizonyos centrális erőtér!), amely a válság és a liberális demokrácia zűrzavarában az egyetlen biztos igazodási pont.
Magyarország amúgy is mindig rosszul szervezett ország volt, a demokrácia ezen még tovább rontott, itt az ideje tehát az új állam megszervezésének. Színre léphet az új államalapító. A hetvenes-nyolcvanas évek vidéki, kádári Magyarországán szocializálódott Orbán az iskolában és otthon minden bizonnyal Petőfi , Arany és Jókai romantikus nemzeti gondolkodását szívta magába, és feltehetőleg nagyjából ugyanodáig jutott el az egyéb művészetekben, ahogy azt a Nemzeti Színházról alkotott avítt felfogása vagy zavarosan ósdi építészeti és képzőművészeti ízlése is igazolja.
Mindebben nemigen volt demokratikus vagy liberális hagyomány, legföljebb nemzeti büszkeségen, sőt más népek atyáskodó lenézésén alapuló harcos, büszke szabadságvágy. A rendszerváltás korszelleme azonban a nyolcvanas évek végén a liberális demokratikus utat kínálta fel neki a romantikusan megálmodott nagy magyar haza újjáteremtésére, és ő magától értetődően azt választotta, abban a reményben, hogy a világban a legtöbb erőt felmutató, győzedelmesnek és megállíthatatlannak látszó nyugati típusú demokrácia itthoni bevezetésével megnyílik az út nemcsak az ő kormányzásához, hanem a magyar gazdaság és szellem erőteljes térnyeréséhez is. Amikor aztán ebben (és a választási eredményekben, 1990-ben, majd 1994-ben is) csalódnia kellett, III. Richárdhoz hasonlóan úgy döntött, hogy gazember lesz.
Illetve dehogyis. Orbán nem olyan volt, mint Shakespeare királydrámájának hőse, aki nem ért el sikereket a szerelemben, ezért elhatározta, hogy majd gazemberként bizonyít. Nem, ő az első felnőtt, önmagáért felelős politikai pillanatától kezdve ugyanolyan volt, mint most. Csak mi lepődtünk meg annak idején a színeváltozásán (számos egykori társával együtt), mert azt hittük, hogy őszinte célja a demokrácia megteremtése, holott az csupán eszköz volt, vagy lett volna a szerinte az elődökhöz méltó nagy Magyarország újjáélesztéséhez.
Orbán mostani coming outja sem azt jelenti, hogy valójában fasiszta gondolkodású, és mindig is valamiféle fasiszta (vagy ha tetszik, másképp egypárti, kádárista) jellegű a korporatív államot akart,hanem azt,hogy hihetetlenül nagyravágyó céljához másfél évtizede ebben véli megtalálni a megfelelő eszközt. Sosem volt liberális demokrata, mint ahogy most sem fasiszta. Csak azt hiszi – mély meggyőződéssel –, hogy az általa Tusnádfürdőn nyíltan célul kitűzött és a kétharmaddal részben már létre is hozott korporatív állam, a tudatosan felhergelt nemzeti öntudat, a feleslegesnek ítélt demokratikus intézmények, sehová nem vezető viták, az ellentétes érdekek és akadályok elsöprése vezethet egy hatékonyan működő országhoz, a gyorsan fejlődő gazdasághoz, a nemzet minél egységesebb és ezért mások számára is komolyan veendő erős akaratának kialakításához.
Téved. Súlyosan és tragikusan téved. Nemcsak abban, hogy az újcári Oroszországot, a még mindig kommunista, egypárti Kínát, az erőteljes muzulmán vallási dominanciát az államhatalom érvényesítésében felhasználó Törökországot vagy a rendőrállami Szingapúrt nevezi meg követendő, sikeres példának, azon az alapon, hogy sikeresek (nem is mindegyikük) gazdaságilag. Ám ezeknek az országoknak a gazdasági növekedése nem azért gyors, mert diktátorok vagy féldiktátorok vannak hatalmon, hanem mert a globális gazdasági helyzet e pillanatban nekik kedvez. Magyarországnak viszont jelenleg nem kedvez semmi, legkevésbé a nyílt közeledés az önkényuralmi rendszerekhez.
Orbán félreérti a világot, nyilván azért, mert nagyon szeretné, ha ilyen egyszerűen megtalálná a magyar nagysághoz és a saját nagyságához vezető utat. Mert ne tévedjünk: ebben a torz és abszurd célban benne van a határtalan és gátlástalan személyes ambíció is. Nem tudom, megálmodta-e valamikor, hogy korszakos államférfi lesz belőle, de az biztos, hogy saját sikerei ezt gyorsan elhitették vele. Kétségtelen politikai érzéke, ösztöne, valamint az, hogy saját vidéki kispolgári tapasztalatai révén jól érzékeli a magyar társadalom nagyobbik – a világtól, Európától, a demokráciától és a liberalizmustól idegenkedő – részének gondolkodását, egyben az erős vezér iránti vonzódását, azt súgja neki, hogy a magyar nép nem szabadságot akar, a velejáró felelősséggel, hanem utasításokat (és föntről jövő ajándékokat), amelyekért a felelősség a hatalmat terheli.
Ő pedig kész vállalni a szinte korlátlan hatalommal járó felelősséget is, mert hisz abban, hogy ebben a magyar társadalom számára érthetőbb és elfogadhatóbb rendszerben minden jobban, gördülékenyebben és eredményesebben fog menni. Magyarország fölemelkedése így gyorsabb és nagyobb lesz, mint az energiákat elfecsérlő liberális demokráciában. Eddig is így gondolta, ezért építette ki a kétharmados rendszerben a mindennapos önkényuralmat. Ahol a vezér dönt arról, hány stadion épüljön, ki legyen melyik színház igazgatója, vagy milyen szobrot milyen üzenettel állítsanak a német megszállás áldozatainak emlékére, és mit válaszoljanak az akadékoskodóknak.
Annyira a vezérelvű, központosított állam megteremtésében gondolkodik régóta, hogy már két évvel ezelőtt elkottyantotta egy osztrák újságnak, hogy legalább tíz egymást követő kormány mozgásterét akarja meghatározni. Negyven évre. Ennyiben tehát valóban nincs semmi új Orbán mostani megnyilatkozásában. Az újdonság mindössze az, hogy most nyíltan ki merte mondani: illiberális államot akar építeni. Hozzátette ugyan, hogy szerinte van nem liberális demokrácia is, de tudja ő is, hogy nincs, hiszen ahol nem az emberi jogok tiszteletben tartására épül a rendszer, ott csakis az önkény lehet az úr. És azt is tudja, hogy az illiberális állam meghirdetésével nyíltan hadat üzent a Nyugatnak.
Mert úgy gondolja, hogy az ezernyi bajával elfoglalt Európai Uniónak nem lesz ereje, módszere és eszköze arra, hogy őt leállítsa és elhallgattassa. Az elmúlt négy évben sem volt, és amikor mégis megpróbálta, itthon minden alkalommal Orbán került ki győztesen az erőpróbából. Most tehát emeli a tétet, és nyílt zászlóbontással igyekszik a sok tekintetben hasonló mentalitású Közép- és Kelet-Európa utat mutató vezérévé válni. Olyan vezetővé, aki ujjat mer húzni az erősebbekkel, és ettől látszólag még erősebbé válik.
Azonban túllőtt a célon. A nyugati liberális demokrácia értelmét kétségbe vonó hadüzenete nem maradhat válasz nélkül. És ezúttal nemcsak olyan válasz fog érkezni, amely diplomáciai óvatossággal és körülményességgel figyelmezteti a magyar kormányfőt a közös európai értékek fontosságára, hanem olyan is, amelyet nem látunk és nem hallunk majd. Csendben és titokban érkezik majd, váratlan csattanással. Mert azt Európa is tudja, hogy Putyin magyar elvbarátja nem lehet ugyanazzal a lélegzettel a liberális demokrata Európai Unió tagja is. Orbán tragikus tévedése tehát józan és praktikus számítás szerint csúfos véget ér.
De az orbáni számításba nem egyszerűen hiba csúszott, hanem súlyos,megbocsáthatatlan bűn is. Visszavinni a múlt századba, a biztonságosnak hazudott önkényuralomba ezt a diktatúrákból nagy nehezen kitámolygott és a demokrácia sikerében egyre kevésbé bízó országot nem más, mint a társadalom aljas becsapása, fejlődési, kiemelkedési lehetőségeinek megakadályozása.
Orbán most már nyíltan meg akar fosztani bennünket a szabadságunktól, a reményeinktől, az alkotóerőnktől, a kreativitásunktól, a saját véleményünktől, a saját vitáinktól, és mindünk helyett ő mondaná meg, hogy merre menjünk, mit akarjunk. Ennek csak züllés, hanyatlás, lemaradás, milliónyi igazságtalanság és tragédia lehet a vége. Hacsak a magyar demokraták – bal- és jobboldalon egyaránt – végre össze nem szedik magukat. Mielőtt még Európa össze nem szedi az új magyar államalapításból megmaradó romhalmazt.
