A sportvilágot elárasztották a dopping- és korrupciós botrányok. A kerékpározáshoz lassan felzárkózik a foci, az atlétika és a többiek. A nemzetközi versenysport akkora üzlet lett, annyi pénzt mozgat, hogy az lenne a csoda, ha másképp lenne. A fair playnek, a coubertini tiszta eszméknek nincs már keresnivalójuk a sport világában. Manapság a háborúk helyett (olykor mellett) a sportversenyek a nemzetek versengésének színterei. Ez szép is, jó is lenne, ha nem a mindenáron való siker volna a cél. Győzni kell bármi áron, doppinggal, vesztegetéssel, az egészség kockáztatásával, bárhogy.
A társadalom pedig partner ebben, a „mieink" ügyeinél az emberek behunyják a szemüket, az ellenfelet viszont szigorúan megítélik. A versengésnek hajdan nevelő, jellemfejlesztő hatása volt. Ma a profi sport jellemtelenségre nevel. A szurkolók is egyre kevésbé a sport szépségét élvezni járnak a meccsekre, inkább a balhé kedvéért, vélt vagy valós „nemzeti" sérelmek kompenzálásáért, megtorlásáért, nacionalista érzelmeik kiélése céljából vagy csak azért, hogy elfeledkezzenek kilátástalan életükről. Ellenségnek tekintik az ellenfél híveit, s úgy is viselkednek velük. A sport a politika része lett, s így annak számos negatívumát is magára vette.
Egykoron, kamaszkoromban még én is a sportrovatnál kezdtem olvasni az újságot, ma egy héten legfeljebb egy-egy cikket ha átfutok – inkább szociográfiai jellegűeket, mint a sportriportokat. Örülünk a magyar sikereknek, de a politika (s vezérének) focirajongása és az ezzel járó értelmetlen költekezés bizonyára sokakat elfordít ettől a világtól – engem mindenképpen. Az pedig egyenesen undorít, hogy az MLSZ elnöke, az első magyar dollármilliárdos a norvégok elleni győzelmekre is Orbán dicsőítésével reagál.
