Tény, hogy az új rendelkezések gyakorlatilag kiiktatják a kampányt a választási naptárból, hiszen körülbelül negyvenedét lehet csak költeni annak, amennyit négy évvel ezelőtt, 2012-ben lehetővé tett a törvény. Egy városi polgármesterjelöltnél ezerhatszáz, egy községinél ezerkétszáz euró (nagyjából öt minimálbér) körül van a megengedett összeg. Ebből kell fedezni természetesen a plakátokat, a sajtóhirdetéseket, beleértve az online sajtót és a kampányrendezvények költségeit is. Vagyis a pártok vagy megpróbálnak csalni, vagy egyszerűen hátradőlnek, és próba szerencse alapon várják, hogy jöjjön a választások napja.
|
Marosvásárhely az önkormányzati választások lázában ég...
Csernik-Vass Attila |
Tagadhatatlan, hogy az ellenőrizetlen kampányfinanszírozás a korrupció egyik legfőbb gerjesztője. Az elmúlt választásokon szerintem is hatalmas különbségek voltak egyik-másik pártnál a hivatalosan bevallott és a tényleges költségek között. Ellentétben azzal, ami most van, úgy fel volt díszítve az ország, mint egy karácsonyfa. Nem beszélve arról, hogy voltak jelöltek, akik gumicsizmától a főzőolajig vagy finomlisztig mindenfélét osztogattak, főleg faluhelyen, de ez akkor is törvénytelen volt tulajdonképpen. Most az új törvény azt is megmondja, hogy a megszabott összegeket mire, milyen arányban lehet használni (nem állami pénzről van szó, Romániában nincsen külön kampánytámogatás), csakhogy az olyan nevetséges szabályok, hogy például óriásplakátokat tilos kitenni a kampányban – a jó ég tudja, miért – óhatatlanul az eddig hivatalban levő polgármestereknek és önkormányzati képviselőknek kedveznek, mivel őket már valamennyire ismerik a választók, és velük szemben egy új jelöltnek vajmi kevés esélye van megismertetni magát.
Annak idején ezt a drákói költségcsökkentést azért szorgalmazták sokan, hogy ezáltal megújulhatna a politikai elit alsóbb szinten is, mert a megyei vagy helyi kiskirályoknak sem lesz módjuk pénzzel – intenzív kampánnyal – megvásárolni a szavazókat. Igen ám, de ők már indulásból előnyben vannak. Ha józanul átgondolták volna a törvényhozók a kampányfinanszírozás kérdését, ki lehetett volna dolgozni egy ésszerű csökkentést és főleg az ellenőrzés tisztességes, szigorú módszereit, amelyek alól nem lehetne kibújni. Mert hát kampány valóban nincs a harmincnapos kampányidőszakban.
De a balkáni leleményesség kifogyhatatlan: volt kampány a kampányidőszak előtt. Ugyanis némi tanácstalanság után a homlokukra csaptak az érdekeltek, hogy abban az egy hónapban tilos ugyan sokat költeni reklámra, óriásplakátokat meg hasonló látványos eszközöket használni, de kampányon kívül ezt nem tiltja senki és semmi, és erre fel a megelőző hetekben tele volt Bukarest is, a vidék is a jelöltek óriásmosolyával mindenfelé. Előbb csak óvatosan, a párt logója nélkül, aztán amikor rájöttek, hogy abszurd ugyan az egész, de nincsen benne semmi törvényellenes, egyre bátrabban kampányoltak. Ha meg következőkor valakinek eszébe jut, hogy a kampányon kívüli kampányolást is meg kellene tiltani, akkor majd, gondolom, fogkrémet, borotvaszeszt vagy női fehérneműt fognak reklámozni a jelölt urak és hölgyek. Olyan ez is, mint Kelet-Közép-Európában és a Balkánon az újsütetű doktrínák, ideológiák és programok nélküli többpártrendszer: keserves bohózat.
Ugyanis kampány ide, kampány oda, a legfontosabb kérdés, hogy vajon mi a tétjük ma Romániában az önkormányzati választásoknak? Egyáltalán van-e tétjük? Ezelőtt tíz-tizenöt évvel nemcsak annyit válaszoltam volna erre, hogy igen, rendkívül fontos, ki a polgármester, kik az önkormányzati képviselők egy erdélyi településen, vagy kik döntenek a megyei beruházásokról, hanem azt is hozzátettem volna, hogy az önkormányzatiság kiteljesítése talán a legfőbb esélyünk magyarok és románok viszonyának tartós rendezésére. (Mellesleg: kissé fellengzősnek éreztem mindig „önkormányzatokról” beszélni mifelénk, messze vagyunk még ettől. A román terminológia nem is ez: helyhatóságokról, helyhatósági választásokról van szó. Legszívesebben én is így használnám, de próbálok igazodni a magyar közigazgatási fogalmakhoz. Bár nem úgy látom, hogy Magyarország is éppen tobzódna az „önkormányzatiságban”.)
Értünk el mi komoly eredményeket a parlamentben meg a bukaresti kormányban, és sok mindent ki kellene még küzdenünk a román fővárosban ezután is, de igazán erősek, igazán befolyásosak csak ott és akkor lehetünk, ha az önkormányzatok valós hatáskörökkel rendelkeznek az általunk lakott régiókban (is). Az Európai Unió még mindig nem hajlandó ugyan felismerni, hogy konkrét kisebbségjogi normákra is szükség lenne az etnikumközi viszony rendezéséhez, de a szubszidiaritás, vagyis hogy a közvetlenül érintett közösségekhez minél közelebb kell meghozni a döntéseket, mégiscsak általánosan elfogadott uniós elv.
Sokáig úgy hittem én is, hogy erre az elvre támaszkodva, az önkormányzati hatásköröket bővítve el lehet jutni akár a sajátos státuszú régiók létrehozásáig is, a mi esetünkben például a Székelyföldön. Ezért is volt rendkívül vonzó számunkra az a perspektíva, hogy az Európai Unió tagállamai hatásköreik egy részét Brüsszelnek adják át, és ennek ellensúlyozásaként a másik irányban is egyre több döntést ruháznak át a megyékre vagy városokra és községekre, figyelembe véve a regionális, történelmi, földrajzi, gazdasági, kulturális és etnikai sajátosságokat is. El kell gondolkoznom újabban, hogy vajon illúzió volt-e mindez, naivak voltunk-e, amikor bíztunk egy ilyen lassú, de végső soron mégis radikális változásban?
Romániában sokáig úgy tűnt, hogy valós és tartós lesz az úgynevezett decentralizáció, hosszú időn át egyre több hatáskört kaptak az önkormányzatok, és ma már valóban hozzájuk tartozik az iskolák, a művelődési intézmények, a kórházak adminisztrálása, illetve az infrastruktúra – út- és vízhálózat – fejleszté-sében is elég nagy költségvetéssel bírnak, városban helyi rendőrség is működik. Egy adott pillanatban beigazolódni véltük reményeinket, hogy Székelyföldön a választott magyar vezetők kezébe kerülnek a lényeges döntések. Amikor Magyarországon néhány évvel ezelőtt beindult ismét a központosítás, vagyis bizonyos hatáskörök visszavétele az önkormányzatoktól az oktatásban, kultúrában, de egyebekben is, fejcsóválva mondogattuk, hogy nálunk ez elképzelhetetlen lenne, és hogy minket, erdélyi magyarokat megnyomorítana az ilyesmi.
Ezt mondom most is, persze a baj csak az, hogy ma már jól látszik, Romániában is leállt a decentralizáció, és elkezdődött az eddig megszerzett polgármesteri és önkormányzati jogosítványok semlegesítése. Így kell fogalmaznom: semlegesítés… Tudniillik nem a döntések központosításával, hanem az úgynevezett prefektusi, tehát megyei kormánybiztosi hatáskörök formális és informális növelésével, a különböző rendű-rangú, elsősorban pénzügyi hatóságoknak az önkormányzatokra való rászabadításával meg természetesen az egyre gyakoribb ügyészségi fellépéssel próbálják korlátozni az önkormányzatok működését, és egyúttal elriasztani sokakat attól, hogy a helyi politikába beleártsák magukat. Ott még nem tartunk, hogy lasszóval kelljen fogni a jelölteket, de ha így haladunk, előbb-utóbb ez is bekövetkezik. A decentralizációból sem lett még szitokszó, de mind hiteltelenebbül hangzik a politikusok szájából, és tulajdonképpen már évek óta nincsen erről komoly vita sehol, sem a parlamentben, sem a sajtóban.
Ennek ellenére ma még jelentős beruházásokról döntenek, iskolákat hoznak létre vagy szerveznek át, színházakat, néptánc-együtteseket, sőt irodalmi folyóiratokat tartanak el az önkormányzatok, és a mi esetünkben ez egyik jelentős eszköze a magyar oktatás és kultúra működtetésének. Van hát mégis tétje annak, hogy Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben vagy másutt sikerül-e magyar polgármestert választani, és sok helyen lenne erre esély, ha a magyar választókat sikerülne minél nagyobb arányban meggyőzni a szavazás fontosságáról. Akármennyire elégedetlenek vagyunk is, ma még – vagy legyünk optimisták: már – van annyi erő a polgármesterek és önkormányzati képviselők kezében Erdélyben, hogy bűn lenne ezt az erőt elveszíteni. Hátha mégsem csupán illúzió, hogy felépíthető errefelé is egy olyan rendszer, amelyben saját államuk felnőttként kezeli állampolgárait és helyi közösségeit. Mert egyébként valóban sokba fog nekünk kerülni az olcsó kampány.
