Olyan időket élünk, hogy amit egy órája írni akartam, szétlövi egy ütősebb blogbejegyzés, vagy egy meglepőbb, netán mocskosabb történés. Írni akartam valamit, de késő, már okafogyott, már csak hebegve, dühtől akadozva ismételnék, amivel esetleg befednék, eltakarnék egy frissebb, még arcátlanabb megnyilatkozást, esetet, gőgöt, hazugságot, cinikus poént, amire még mindig sokan önfeledten csettintenek.
Komoly elméleti szakemberek verik a fejünkbe, hogy a politikának az égvilágon semmi köze a morálhoz, a politika mészárszék, csontozó, ahol csak a végterméknek kell eladnia magát. Még az se baj, ha a bélszín hátszín, a lényeg, hogy képes legyen elhitetni magáról, hogy az előbbi. Minden az adjusztáláson, a meggyőző erőn múlik, vegyük már észre. A marketing és a politika egyre szorosabb szövetségesek, a sík mezőből hegycsúcsot varázsolnak, a tócsából tavat, bűnösből ártatlant és fordítva.
Ehhez csapatra, merszre és akaratra van szükség, képesség arra, hogy a szétkapkodott rendszerek újraillesztésénél minden csavar ugyanazt a célt szolgálja. Működését alá kell rendelni annak, hogy segítsen karriereket fölépíteni és porig rombolni, tulajdont adni és elvenni, eszmék helyett receptúrákat ajánlani, s azokat tananyaggá érlelni, hozzájuk iskolákat, generációk adoptálását rendelni. A bizonytalanság a legalkalmasabb arra, hogy kifejlessze a gyors alkalmazkodást, illetve szelektáljon, kipörgesse magából az erre alkalmatlanokat. Az így kialakított közösségekben alábbhagy a fölhorkanás, a lázadás veszélye, s akár hisszük, akár nem, bizonyos szinten a beletörődés is lehet motiváló tényező, ha egzisztenciával kecsegtet.
