A kérdés korántsem csupán „esztétikai” természetű. A jelenlegi ad hoc, improvizáló taktikával az ellenzéknek láthatóan esélye sincs megszólítani az Orbán-rezsimből kiábrándult milliókat, nemhogy leváltani a jelenleg regnáló, egyre autokratikusabb, egyre retrográdabb és esetenként a pszichológiai „borderline” jeleit mutató kormányt. Velünk együtt sokan figyelik mind frusztráltabban azt az immáron egy éve tartó folyamatot, amelynek során az orbáni rezsim folyamatosan veszít a népszerűségéből, de a demokratikus ellenzék képtelen ebből profitálni. Jelenleg úgy tűnik, hogy a következő választáson a rossz és még rosszabb között kell majd választani, és könnyen előfordulhat, amire 2010-ben már volt példa, hogy egyébként baloldali/demokratikus érzelmű szavazók a Jobbiktól félve ismét a Fideszt juttatják hatalomba.
Nem hisszük, hogy egyedül volnánk tehát azzal a véleményünkkel, hogy a demokratikus oldalon hiányzik a világos és vonzó értékrend. Ehhez hozzáteszünk egy második állítást is, amely vélhetően még kevesebb vitát fog kiváltani: hiányoznak a hiteles egyéniségek is. Meglehet, ez a két dolog összefügg, netán feltételezi egymást (azért nincs értékelvű politizálás, mert nincs, aki csinálja, és azért nincs, aki csinálja, mert a pártok valójában nem is akarnak értékelvű politizálást). Ez azonban végül is mindegy. A félreértések elkerülése végett megismételjük: értékelvű politizálás alatt nem a holt betűt értjük a pártdokumentumokban, amelyekre az elfogadás pillanatától kezdve már senki (a párttagok, hát még a választók) sem emlékszik, hanem azt, hogy a meghirdetett értékek és a napi politikai cselekvés között élő, jól felismerhető és hivatkozható kapcsolat van. Megengedjük, hogy ez esetenként rövid távon politikai veszteséggel jár, de a tények azt mutatják, hogy tévedés azt hinni, hogy az adott pillanatban hasznosnak tűnő politikai megalkuvás hosszabb távon valódi nyereséget jelent.
Vegyük észre ugyanakkor, hogy az Orbán-rezsimnek vannak értékei, amelyek – ha sokunknak még oly retrográdak és ellenszenvesek is – valamekkora vonzerőt jelentenek a társadalom jelentős része számára. Orbán jó érzékkel azonosítja be a kor liberális kapitalizmusának kétségtelen válságjelenségeit és kínál – mint minden jó populista – egyszerű és vonzó megoldásokat, hívószavakat (család, vallás, erő, rend, fegyelem stb.). Az ellenzéki pártoknak – ha többek akarnak lenni, mint „Őfelsége ellenzéke” – értékeikkel megfelelő ellenpólust kell képezniük a mostani rendszer torz, de kétségkívül létező értékvilágának. És persze szükség van olyan hiteles és meggyőző egyéniségekre, akik Orbánhoz hasonlóan „ráéreznek a magyar néplélekre”, azaz értékeikkel képesek megszólítani és meggyőzni a választókat.
Az értékekre visszatérve olyan sokan olyan sokszor beszéltek már ezekről, hogy az ember hovatovább vonakodik előhozakodni velük: jogállamiság, demokrácia, piacgazdaság, egyéni és közösségi szabadságjogok, szolidaritás, elkötelezett küzdelem a korrupció ellen, a sor folytatható. Mégis három dolgot kiemelünk és egy kicsit részletesebben taglalunk, mert szerintünk nem magától értetődőek.
Az első a szolidaritás kérdése, amely szorosan összefügg azzal, hogy mekkora egyenlőtlenséget tartunk elfogadhatónak a gazdaságban, illetve a társadalomban. A mostani kormány emelt fővel vállalja, hogy politikájának kulcseleme egy új középosztály létrehozása, amelyet az adó- és a szociálpolitika, illetve a klientúraépítés eszközeivel támogat. E politikába bele van kódolva a vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, tehát, hogy folytatódik a társadalom kettészakadása gazdag/tehetős és szegény/mélyszegény rétegekre. Az állami eszközökkel létrehozott kliens középosztály víziója számunkra inkább lázálom, az alacsony, de főleg degresszív, a szegényeket arányosan jobban sújtó adók és a gazdasági növekedés közötti kapcsolat pedig a 2008-as válság óta legalábbis megkérdőjelezendő, sőt inkább azt hisszük, hogy tévedés. A gazdasági növekedéshez jogbiztonságra, normatív és szakszerű államigazgatásra, hitelre, de legfőképpen kiművelt (képzett, nyelveket beszélő stb.) szakemberekre van szükség. Egy korszerű szociáldemokrata értékrend alapján az ellenzéknek ezeket kellene hangsúlyoznia – és persze a szolidaritást mint vonzó értéket, amely nem engedi, hogy százezrek éljenek emberhez méltatlan körülmények között. Sőt hivatkozhatna akár arra a hasznossági megfontolásra is, hogy a szegénységi olló zárulása, a társadalmi mobilitás növekedése gazdasági és társadalmi érdek: csökken a képzettmunkaerő-hiány, csökkennek a segélyezésre fordítandó állami kiadások, nő a fizetőképes kereslet, javul a közbiztonság stb. És persze fel kellene lépnie a diszkrimináció mindennemű (nyílt és burkolt) formája ellen.
A második a korrupció ügye. Ez önmagában is nehéz kérdés egy olyan országban, amelyben a lakosság jelentős része axiómának tekinti, hogy a politikus tisztességtelen. Mindegyik ellenzéki párt fellépést ígér a korrupció ellen, de alig hallani konkrétumokat. Például, hogy együtt vagy külön vállalnák-e, hogy kormányzásuk idején Magyarország X helyet javítana a Transparency International korrupciós országlistáján. Ehelyett viszont újra és újra példák sokaságával lehet találkozni, amelyek arról szólnak, hogy baloldali politikusok magukra nézve rugalmasan kezelik ezt a kérdést. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy érthetetlen egyéni vagyongyarapodásokkal, többször javított vagyonbevallásokkal, erkölcsi értelemben indokolhatatlan költségtérítésekkel, nagy értékű személyautókkal ki lehet állni a választók elé és hitelesen változást ígérni.
Kiemelt értékeink közül a harmadik Európa, amely természetesen magában foglalja a nyitottságot, a toleranciát, a szolidaritást és a demokratikus jogállamiságot. Ez ellenpólusa a Fidesz–KDNP kultiválta Kelet felé tekintgető, illiberális autokráciának, illetve a befelé forduló, bigott, szűkkeblű „magyar öncélúságnak”. Ez önmagában is hangsúlyozható kontraszt, de nyilván nem elég. Nem kérdés ugyanis, hogy jelenleg az Európai Unió valóban ezer sebből vérzik, és a kormány kiváló ösztönnel érez rá a magyarokban is meglévő szkepszisre és kisebbrendűségi érzésekre, és erősíti is azokat. Az ellenzéki pártok tehát hibát követnek el, ha tagadják, vagy nem beszélnek az EU problémáiról, hiszen ezzel átengedik a terepet annak az elképesztően méltánytalan és ostoba euroszkepszisnek, amely az orbáni populizmus sajátja. Másfelől az Európai Unió arra az értékrendre épül, amely az elmúlt hetven évben jólétet és békét (katonai és szociális értelemben) teremtett a földrészen. Erkölcsi parancs és gyakorlati érdek (nemzetstratégiai, mondanánk, ha nem viszolyognánk annyira ettől a kifejezéstől), hogy együtt dolgozzunk a többi tagországgal, hogy az unió jelenlegi válságát leküzdve újabb felívelő történelmi szakaszba léphessen. Ez az, amit az ellenzéki pártoknak napról napra a gyakorlati és a szimbolikus politizálás eszközeivel hangsúlyozniuk kell, és el kell tudniuk magyarázni a lakosságnak. És végezetül a személyekről. E pillanatban nincs és attól tartunk, a következő egy-két évben nem is várható olyan párthoz kötődő politikus megjelenése, aki a siker reményében vehetné fel a személyes harcot Orbán Viktorral. Párton kívül azonban szerintünk vannak ilyenek.
Nem feladatunk a casting és egyébként sincs semmilyen felhatalmazásunk vagy okunk arra, hogy neveket említsünk. Az ellenzéki pártoknak közösen kell felkutatniuk és megegyezniük az alkalmas jelölt személyében és – ha az illető a felkérést vállalja – a feladat súlyához illő alázattal beállni mögé és dolgozni a közös győzelemért. Ez természetesen nagyfokú belátást, önmérsékletet és együttműködési képességet tételez fel, amely képességek korántsem magától értetődőek. Mindenesetre a 2014-es választásokat megelőzően és az azóta eltelt időben ezeknek nyomaival sem találkoztunk.
Megengedjük, a pártok és vezetőik számára saját egzisztenciális/túlélési szempontjaik nagyon könnyen fontosabbak lehetnek, mint a rezsim leváltása. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rezsim leváltásának szempontjai magától értetődő könnyedséggel sorolódnak az egzisztenciális szempontok mögé. Emberfeletti erőfeszítésre (majdnem azt írtuk, államférfiúi bölcsességre és felelősségérzetre) van szükség e természetesnek tűnő gravitáció leküzdéséhez.
Másképp azonban nem fog menni. Nem a magyar néppel van ugyanis baj (amely más népekhez hasonlóan kétségtelenül hordoz magával történelmi kontextusokat, determinációkat és attitűdöket), hanem a politikai elittel, amely nem elég képzett, nem elég becsületes és nem elég okos, hogy az országot jó irányba vezesse. A demokratikus ellenzék politikusain áll, hogy akarnak-e, tudnak-e változtatni ezen mindannyiunk érdekében.
Felcsuti Péter bankszakember, Felcsuti Balázs közgazdász
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
