A Vezér legfontosabb gazdaságpolitikai célja, hogy a mérési időpontokban „jó” számokat produkáljon, az ország állapotára ráközelítő fontos kamerák (EU: túlzottdeficit-vizsgálat, hitelminősítők, hitelezők stb.) számára a látszat egyre jobb képet mutasson. Ehhez új, eddig nem alkalmazott módszereket is bevetnek, amelyek közül az egyik a költségvetési és a jegybanki politikák összehangolása. Az elfogadott költségvetés maga egyetlen szóval sem tér ki erre az újszerű (valójában minden diktatúrában megszokott, tehát igen régi) intézményi változtatásra, amely a két fontos cél megvalósításának szolgálatát követeli meg minden, korábban önálló, független gazdaságirányító szervezettől és annak vezetőitől. A fiskális és a monetáris politika közötti – eddig soha nem látott – jó együttműködés ugyan arra nem képes, hogy létrehozza a gyorsabb gazdasági növekedés, a felzárkózás feltételeit, de tény, hogy a bőséges külső likviditás kedvező körülményei között a kormány a gazdaságpolitikáját alacsonyabb kamatkörnyezetben tudja folytatni. Így az a látszat keletkezik, hogy az alacsonyabb kamat az együttműködés eredménye, szemben a korábbi folytonos egymásnak feszülés melletti magasabb kamatszinttel.
A kamatmegtakarítás maga is hozzájárul, hogy ne kelljen adót emelni vagy támogatásokat visszavenni, megszorítani. A monetáris és a fiskális politika napi szinten is segíti egymást. Ennek jó példája a GDP-arányos államadósság kezelése. Igaz, az egyik legfontosabb célt: a nettó államadósság szintjének érdemi mérséklését, „az adósságból való kinövekedést” még a GDP 10%-át meghaladó magánnyugdíjvagyon feláldozásával sem sikerült elérni, de tény, hogy a fontos mérési időszakokban még az előírt mértékű (évente a GDP 1%-át elérő éves) bruttó adósságráta-mérséklődés látszik. A két politika közötti együttműködés miatt az államháztartás KESZ számláján mindig van annyi pénz, amennyi a piaci szereplőknél lévő kötvények mérési napon történő bevonásához szükséges (ami a bruttó adósságállományt csökkenti). Valamilyen „isteni csoda” folytán a forint erősödése is éppen akkor következett be, amikor az év végén az adósságráta mérésére sor került, ami a devizában denominált államadósság csökkenéséhez járult hozzá, amivel az adósságráta leszoríthatóvá vált.
Nem akarom eltúlozni annak a jelentőségét, hogy az európai pénzek megszerzésének érdekében a Vezér kormánya immár negyedik éve képes volt leszorítani az államháztartás hiányát az előírt 3%-os mérték alá, de ez olyan „szándékon túli eredmény”, amelyet akkor is el kell érni, ha ennek a célnak a megvalósítására nem csupán a Vezér és klánja gyarapodásának célja mozgósít, hanem a józan ész is. Nem véletlen, hogy az elemzők – miközben nagyon sokféle és alapos kritikát fogalmaznak meg a Vezér gazdaságpolitikájával szemben, elsősorban a növekedési képesség rongálása miatt – ezt az eredményt egyöntetűen elismerik. Persze lehet, hogy ez is csak látszat, hiszen az uniótól származó segélyek nélkül a hiány beragadt volna a GDP 5%-a felett, a gazdasági növekedés pedig az észrevehetetlen 0 és 1% körüli maradna. A 3% alatti hiány tartósnak látszó eredményét veszélyezteti a most elfogadott 2017-es költségvetés, amely a hanyatló növekedés visszaesésének megállítására már idén is kiadásnövelési módosításokat javasol, s még inkább folytatja ezt 2017-ben. Ennek az a következménye, hogy a – már megszokott – év közbeni módosítások, szigorítások nélkül az államháztartás hiánya túllendülne a bűvös 3%-on. A Vezér mindent egy lapra tett föl: a hiány elszaladása árán is eredményt=növekedést produkálni.
Minthogy nincs növekedés az uniós pénzek „csúcsra járatása” nélkül, ezért előre hozza az időarányoshoz képest azok lehívását, sőt – a korrupció kockázatára figyelmeztető brüsszeli intés ellenére – a magyar költségvetésből akár 100%-ban is megelőlegezi ezeket a Brüsszeltől várt pénzeket. Emellett bérintézkedésekkel növeli a fogyasztási kedvet. Mindkettőnek a GDP-arányos hiány 1,2-1,8%-os növekedése az ára, ami miatt a hiány tartósan 3,5%-os lehet a következő években, amivel oda az egyetlen elismerésre méltó gazdasági eredmény. Persze lehet, hogy a Vezér arra számít, hogy az uniónak – ha még lesz egyáltalán – kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint hogy a jelentéktelen magyar gazdaság túlzott hiányát megtorolja.
A költségvetési tervezésben 2017-től megjelenik a hármas tartalmi tagolás, amely egyelőre mindössze annak bemutatására szolgál, hogy a működési költségvetés mértéktartóan ésszerű és takarékos, a (folyó) kiadások és a (folyó) bevételek egyensúlyban vannak. Sőt a költségvetés esetleges hiánya csupán annak a következménye, hogy a jövőben termőre forduló felhalmozások kiadásai időlegesen elszakadnak a bevételektől, az európai uniós fejlesztések kiadásai pedig az uniós támogatások beérkezésétől. Azaz a hiány „bocsánatos bűn”.
Ha áttérünk a költségvetés jóléti kiadásaira, akkor azt látjuk, hogy szinte nincs társadalmi vagy foglalkozási csoport, amelynek a növekvő kiadások, támogatások ne ígérnének valamit. Nemcsak jövőre, hanem már az idén elindul az orvosok, az ápolók, a tanárok fizetésének emelése. Igaz, ez a többlet csak arra lesz elég, hogy a 2008 óta elakadt bérlift miatt elszenvedett reálkereset-mérséklődést másfél év alatt „ledolgozhassák”. Ebben három dolognak is szerepe lehet. Egy: a 2016 első negyedévében megbicsaklott növekedést a magasabb bér ígéretének reményében a költekezési kedv, a fogyasztás fellendülése feljebb srófolhatja. Kettő: az alig két év múlva esedékes választásokra megalapozhatja a „jó hangulatot”. Három: a vállalatokra kivetett újabb különadók meg még a masszőrök kezére is online rákötött pénztárgépek miatti kifehérítő hatás miatt növekvő mértékű bevételek még akkor is biztosítják a csökkenő irányzatú hiányt, ha a népség elégedettsége a többletjövedelem által veszélyeztetett többletkiadás miatt javul.
A költségvetés bevételi oldalát megalapozó adódzsungel még inkább áthatolhatatlanná vált. Részben újabb különadófajták tűntek fel, mint a „Google”-féle reklámadó vagy az önkormányzatok által kivethető emelt összegű idegenforgalmi adó. Ne feledkezzünk el azonban arról sem, hogy az őrült központosítás és államosítás lázában, amelynek az iskolák totális állami elvétele a következő lépése, az önkormányzatoktól is elveszik bevételeik egy részét, mondván, úgysem kell már gondoskodniuk a területükön iskolába járó gyerekek iskolai elhelyezéséről. Átláthatatlanná válik a bérhez tapadó és a béren kívüli juttatásrendszer a cafeteria átrendezésével. A fogyasztás felpörgetése érdekében néhány élelmiszerfajta és a vendéglátás forgalmi adója csökken, a gyerekkedvezmény tovább nő.
Az adórendszer diszkriminálja a bűnbaknak kikiáltott gazdasági ágazatokat. Megszűnt az állam semlegessége, az állami erőszak törvényekben törvényessé varázsolt eszközeivel ezermilliárdokkal teszik az egyik versenytárssal szembeni hatékonysági, megtérülési követelményt terhesebbé, ami a kormánytáborhoz tartozók javára történő jövedelemátcsoportosításba, torz versenybe torkollik. A gazdaságban a fékek és ellensúlyok rendszerének teljes szétzúzását jelenti a tőzsde – a tőkepiaci iránytű – állami kézbevétele és az, hogy a központi bank – az Európai Bank szigorú tiltásán átlépve – a költségvetés hiányát állampapírok vásárlásával alapítványain keresztül finanszírozza, vásárlásaival az állampapírok árfolyamát befolyásolja.
A Vezér költségvetési politikájának talán legfontosabb jellemzője, hogy a’ zemberek számára több a költség és kevesebb a vetés, így aratás sem lesz, magyarul nem lesz gazdasági növekedés: igazodva a Vezér kedvelt verséhez: „Odalett az emberek vetése”.
A szerző közgazdász
