A Piac utcán mentem épp a Nagytemplom felé, s nem voltam túl jól, a szívem zakatolt, nem hagyott nyugodni, ezért szokás szerint magam elől egy megírható témába menekültem, amikor hirtelen fölnéztem az égre, s megláttam egy sólymot, amely akkor repült be a nagyvárosi látótérbe. Ámulva néztem.
A téma amúgy, amelyben akkor két lábbal álltam, egy öntőforma volt: egy Debrecenből elszármazott kolléga mesélte, hogy híres mézeskalácsos volt itt a nagyapja, a maga idejében vagyonos vállalkozó, akinek lebombázták a háborúban a házát, s nem maradt utána semmi, csak néhány fából faragott, Magyarország alakú sütőforma. Ez szép, nekem adod, kérdeztem tőle. Mire zavartan válaszolta, hogy nem, hiszen csak ennyi maradt a nagypapától. Mire zavartan köhécseltem én is, ne hülyéskedj, mondtam neki, a témára gondoltam, nem a sütőformára. Ja, persze, bólintott, azt neked adom, legyen a tiéd.
Ennek már két éve, azóta hordozom magamban másvalaki örökségét, amely énrám szállt, legalábbis megírásilag. Néztem a témát balról, és megnéztem jobbról, ránéztem felülről, s figyeltem alulról, forgattam ide-oda, hogy jobban lássam, elvégre egy Magyarország alakú sütőformából sok mindent ki lehet hozni. Hogy úgy mondjam, van benne anyag. Nem feltétlenül édes massza. Kicsit odaégett a háborúkban. Ezen tűnődtem éppen, amikor a kerecsensólyom múlt pénteken délután a Nagytemplom előtt megjelent fölöttem.
