galéria megtekintése

Óda a végső anyaghoz

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 20. számában
jelent meg.


Kácsor Zsolt
Népszabadság

A Piac utcán mentem épp a Nagytemplom felé, s nem voltam túl jól, a szívem zakatolt, nem hagyott nyugodni, ezért szokás szerint magam elől egy megírható témába menekültem, amikor hirtelen fölnéztem az égre, s megláttam egy sólymot, amely akkor repült be a nagyvárosi látótérbe. Ámulva néztem.

A téma amúgy, amelyben akkor két lábbal álltam, egy öntőforma volt: egy Debrecenből elszármazott kolléga mesélte, hogy híres mézeskalácsos volt itt a nagyapja, a maga idejében vagyonos vállalkozó, akinek lebombázták a háborúban a házát, s nem maradt utána semmi, csak néhány fából faragott, Magyarország alakú sütőforma. Ez szép, nekem adod, kérdeztem tőle. Mire zavartan válaszolta, hogy nem, hiszen csak ennyi maradt a nagypapától. Mire zavartan köhécseltem én is, ne hülyéskedj, mondtam neki, a témára gondoltam, nem a sütőformára. Ja, persze, bólintott, azt neked adom, legyen a tiéd.

Ennek már két éve, azóta hordozom magamban másvalaki örökségét, amely énrám szállt, legalábbis megírásilag. Néztem a témát balról, és megnéztem jobbról, ránéztem felülről, s figyeltem alulról, forgattam ide-oda, hogy jobban lássam, elvégre egy Magyarország alakú sütőformából sok mindent ki lehet hozni. Hogy úgy mondjam, van benne anyag. Nem feltétlenül édes massza. Kicsit odaégett a háborúkban. Ezen tűnődtem éppen, amikor a kerecsensólyom múlt pénteken délután a Nagytemplom előtt megjelent fölöttem.

 

Két óra felé járhatott, ez fontos, mert a sólyom rendszerető, pontos lélek: mindig ugyanabban az időben jár ebédelni, így hát legközelebb is ugyanebben az időpontban láthatom. Az a madár ugyanis, amelyet a debreceni égen láttam, enni jött: lusta, kövér, városi galambok közül nézett ki egyet magának. A széllel szemben szállt, ez is fontos mozzanat, a sólyom ugyanis ösztöne szerint megfontolt: vadászatkor széliránnyal szemben repül, megfigyelés közben nem kell hát energiát pazarolnia lassításra.

Megálltam az utcán, a két kezem zsebben, s a higgadt madarat figyeltem, míg körülöttem vágtatott a gyalogossereg. Mintha ki sem látott volna magából, úgy törtetett az embertömeg, fölöttünk ölni készül a ragadozó, ezek meg mit sem sejtenek… Nem vettek észre semmit a veszélyből, mert a halál szeme most épp nem rájuk lesett. Pedig dehogynem.

Elképzeltem magunkat száz év múlva: micsoda zajjal csörtetünk most, s milyen csöndesen fekszünk majd a következő évszázadban. Körülöttünk ez a sok ember 2115-ben emlék sem lesz már, most meg lüktető akarat. Legföljebb szöveg marad utánunk, fejfánkon megfakult névfelirat, feltéve ha nem lesz a jövő fejfája digitális, mert akkor hideg fénnyel világít majd a nevünk, míg kap áramot.

Mondom, nem voltam túl jól. Szívem zakatolt, úgy éreztem, összepréseli húsomat az összes eremmel a Magyarország alakú öntőforma. Nézz föl magadból! Belegyúrtak hát! Megforgattak, meggyötörtek, s mint mindenki mást, a végső anyaghoz hozzácsaptak. Ott álltam az embermasszában, és az égre figyeltem, s láttam, szárnyát a testéhez szorította a sólyommadár, alábukott az égből, s villámként lecsapott. Akkor közülünk egyvalaki meghalt. Ámulva néztem. De az embercsorda… úgy csörtetett tovább, olyan óvatlanul, mintha a halál holnap vissza se térne.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.