A moszkvaiak a saját szabályaik szerint élnek – összegezte véleményét tömören, a minősítést tapintatosan a másik félre hagyva egy murmanszki taxis, amikor a Magyarországnál is népesebb orosz főváros és a háromszázezres északi kikötőváros közötti különbségekről beszélgettünk. Merthogy eltérés bőven van, és nem csak a méretekben.
E sorok írójának viszonylag rövid időn belül megadatott, hogy Oroszországon belül kétszer is eljusson az Északi-sarkkör környékére; előbb az onnan valamelyest délre, hatalmas gázmezők mellett fekvő Novij Urengojba, majd még északabbra, „a sarkvidék kapujába”, a Kola-félszigeten, a Barentstenger öblében az atomjégtörő-flottának is otthont adó Murmanszkba. És mindannyiszor úgy érezte, hogy az általa ismerttől igencsak különböző Oroszországba csöppent.
Egy olyanba, ahol az emberek figyelnek egymásra, ahol nem fáradság egy pluszmosoly. Ahol szívesen látják, és őszinte kíváncsisággal faggatják a messziről jött vendéget. Ahol egy beszélgetés öt perc után sem feltétlenül kanyarodik a politikára. Ahol a pillanatok alatt jégpályává vált utcákon az autósok éppen úgy vigyáznak magukra és egymásra,mint a gyalogosokra. Ahol még az üzletközpont előtt toporgó valutázó is szinte bocsánatkérően szólítja le, kedvező árfolyamot kínálva, az idegen nyelven beszélő járókelőt.
