A mindennapos agyvérszegénység – írta Kosztolányi az éjszakáról és az alvó emberekről, és tudta, mit beszél. Talán csak azt nem tudta, hogy néhány évtized múlva átállunk majd a mindenéves változatra is, hogy jön a nyár, és az emberek erre-arra, leginkább a melegre vagy az utazásokra hivatkozva átállnak a három szűk hónapra. Júniustól szeptember közepéig pihenünk. Kipihenjük azt a rengeteg szellemi munkát, magasrendű erőfeszítést, amit év közben elvégeztünk, a sok titkos unalmat és suttyomban aluszkát a nézőtéren. Nyáron hivatalosan is butulunk, nem olvasunk kétkötetes regényt, nem változtatjuk meg életünket, és a katarzisról azt hisszük, hogy egy homokos tengerpartjáról híres sziget az Égei-tengeren.
Mivel sajnálatos módon ilyenkor is ragaszkodunk ahhoz, hogy racionális lények vagyunk, rögtön mondunk is ezer indokot, miért értelmetlen a nyári kultúra, miért fölösleges két-három alkalomért létrehozni egy előadást, micsoda pazarlása ez pénznek, alkotóerőnek, színpadi tehetségnek. Sajnálatos módon ez egyre inkább látszik a szabadtéri színházak műsorpolitikáján, eredeti produkciók helyett kényszerűségből kooperálnak, meghívnak a Margitszigetre győri előadásokat, megoszlanak a költségek. Szegeden a szabadteret a Madách Színház használja produkciós try-outnak. Amerikában is bevált, mielőtt a Broadwayre került volna egy produkció, elvitték Bostonba vagy egyéb nagyvárosba, megnézték, hogy tetszik-e abban a formájában a közönségnek, kell-e javítani, igazítani, új dalokat komponálni, régieket kihúzni. Aztán jött csak New York. Nálunk a kipróbálási előadásoknak némi csavart ad, hogy szerencsés esetben egyetlen előadást annyian néznek meg, amennyien Pesten egy hét alatt jutnak el a színházba. A csillagok alatti hatalmas színpadnak viszont mások a követelményei, előfordulhat, hogy valami itt siker, aztán a színházban teljes értetlenségbe fullad – mint ahogy az bő húsz éve a Miss Saigonnal történt.
Sejtelmem sincs, miért bújik elő nyáron egyesekből a közgazdász, aki számol és fejet csóvál. Színházba nem producerként járunk, hanem nézői minőségben, elvben megérdemeljük, hogy így is bánjanak velünk, új előadásokat adjanak, új szereplőket, halálos izgalmakat, nagy nevetéseket, zsebkendőbe fojtott zokogásokat. Nem éri meg az előadás a milliókat? Miért ne érné meg? Egy fél Tévedések vígjátékát tudtam csak megnézni idén Szegeden, annyira alkalmatlan volt a darab a helyszínhez, annyira rettegett a rendező a vákuumtól, annyira nem jött össze semmi. Rossz előadás volt, de így sem bántam meg, se a benzint, se a jegyárat, sem a fáradságot, mert egy olyan arcát és változatát láttam a darabnak, amelyet máshol nem. És mert minden szerencsétlenkedése ellenére is éreztem, hogy a lelkemet akarják. Hogy megveszik, mint a püspök tette két héttel később, két gyertyatartóért, Jean Valjeanét, megveszik az ördögtől, a tompaságtól, unalomtól, kérgesedéstől, és odaadják valaminek vagy valakinek. Amiért és akiért élni érdemes.
