A demokratikus Magyar Köztársaság első embere és a demokratikus magyar forradalom hőse erélyesen elválasztotta köztársaságát, forradalmát és önmagát, köztársaságunkat, forradalmunkat és Göncz Árpádunkat az államhatalomtól. Kitiltotta az államot, annak díszsortüzét, szónokait és szervezőit a saját temetéséről, mert ez nem az az állam, melynek ő az alkotmányos rendjét védte. Annak a rendnek a mostani nem folytatása, hanem tagadása.
’56-ot idén Göncz Árpád elviszi magával az Óbudai temetőbe. Az állami vezetők befogadására szolgáló Nemzeti Sírkerttől távolra, ’56-os társai közelébe. Oda, ahol Bibó István, Litván György, Vásárhelyi Miklós nyugszik. November 6-án hozzájuk csatlakozik. A hozzájuk méltó, egykoron bitóra esélyes, élvonalbeli ’56-osnak és demokratának, a mai kurzus gyűlöletére érdemes Mécs Imrének adott szót, és egyházuk legemberibb arcát hordozó Várszegi Asztrik főapátnak.
Nem adott esélyt a képmutatásnak, mellyel Áder János és Kövér László kincstári „gyászközleményei” íródtak, miközben a kurzus szócsövéből az az ordas hazugság folyik, hogy Göncz Árpád ifjúságától kezdve „a történelmi jobboldalon” tevékenykedett, mígnem az első szabad választások után „a posztkommunista utódok... szembefordították természetes szövetségeseivel és a nemzet jelentős hányadával”, s ezzel „megfosztották attól, hogy az egész társadalom nagy népszerűségnek és közszeretetnek örvendő államfője legyen”. Nyilván ellentétben a népszerű és közszeretett Áder Jánossal, aki persze Kövérrel együtt azok közé tartozott, akik ama szembefordulás idején Göncz Árpád oldalán álltak, s a nemzet ugyanazon „jelentős hányadával” „fordultak szembe”, mint a demokrácia normáit védő elnök, akit azóta a demokrácia normáival együtt megtagadtak.
