Alig néhány rövid nap leforgása alatt három olyan elborzasztó történet is a lapok hasábjaira és a híradókba került, amelyeknek alig másfél éves kisgyerekek voltak az áldozatai. A halálra éheztetett gyöngyösi kislány, a tizenhat hónapos egyiptomi-magyar kisfiú, akit egy házassági perpatvarban saját apja használt túszként, mély sebet ejtve a gyerek nyakán, és az a másfél éves budapesti kislány, akit öngyilkos anyja rántott magával tizenhat emeletnyi mélységbe.
Szörnyetegek! – kiáltjuk. Ez a legkevesebb.
A gyerekeket pusztító felnőtteket érintő felháborodás és a harag elsöprő módon tör a felszínre mindenkiben, aki egy pillanatra is belegondol a kiszolgáltatott helyzetű csöppségek és sorstársaik szerencsétlen életébe. Anyjuk, apjuk tettére nincs mentség, de ha mégis lenne, azt sem fogadná el jó lélekkel a közvélemény. Senki sem. Ha a többéves bírósági procedúra végén netán kiderülne, hogy a kislányát éheztető anya saját súlyos gyermekkori traumája miatt volt képtelen úgy élni és cselekedni, mint más, normális, a gyereküket féltő és óvó, róluk gondoskodó anyák, csak az agyunk találna számára egyfajta mentséget. A szívünk akkor sem. S ugyanígy hiába magyarázná el okosan a pszichiáter a kiterjesztett öngyilkosság fogalmának megannyi szakkönyvi paraméterét, akkor is csak azt mondanánk: nem, nem, nincs az a logikusan hangzó indok, ami miatt meghalhat egy ártatlan, alig néhány hónapos gyerek tizenhat emeletnyi zuhanás után.
