A gazdasági szabadságharcként emlegetett konfrontatív külpolitika egyik célpontja Norvégia: a skandináv államot (vélhetőleg a kormánytól független és azzal gyakran kritikus civilek támogatása miatt – merthogy más közös ügyünk nem nagyon van vele) válogatott adósarcokkal igyekszik jobb belátásra téríteni a kormány.
Lépjünk most túl azon, hogy a Föld egyik leggazdagabb államáról van szó; hogy a bölcs módon nem fölélt, hanem a jövő nemzedékek számára félretett norvég olajalapban több pénz van, mint amennyi Oroszország valutatartaléka volt a több évvel ezelőtti csúcson, és hogy az olaj-, illetve gázjövedelmeknek köszönhetően északi barátaink a következő évszázadokban nem lesznek abban a helyzetben, hogy a magyarországi adókedvezmények osszanak vagy szorozzanak a gazdasági kalkulációikban. Most csak azt vizsgáljuk meg, hogy ez a stratégia mennyire illeszkedik államunk új külügyi doktrínájához.
Orbán Viktor szerint megengedhetjük magunknak a saját, külön magyar utat: nyíltan vállaljuk, hogy nem elvek vagy értékek, hanem érdekek mentén ápoljuk a külkapcsolatainkat – ezért fonjuk szorosabbra a szövetséget például az értékalapon nehezen választható Oroszországgal, illetve Azerbajdzsánnal.