A korábbi évszázados elnyomásból a norvégok nem faragtak sérelemkultúrát maguknak: ha ma megkérdezzük őket, úgy beszélnek a szomszédaikról, mint a testvérükről. Dánia a bohém mediterrán (!) fivér, Svédország a gyönyörű és jó természetű nővér abban a kis családban, ahol pillanatnyilag Norvégia tölti be a tanulásban és az üzletben is eminens bezzeggyerek szerepét.
A norvég korrupcióról pedig a saját fülünkkel hallottuk egy ottani minisztertől, hogy igenis létezik: egy állami beruházás költségeinek átlagosan a kettő-öt százalékát lopják el, de nagyon kell vigyázni, hogy a projekt időben és kifogástalanul elkészüljön, különben a politikai felelősök bebizonyítható lopás nélkül is megütik a bokájukat.
Tessék ezt összehasonlítani mondjuk a 4-es metró vagy a Margit híd esetével (mindkettőbe bőven belefért a számla és az időkeret megduplázása anélkül, hogy bárkinek a haja szála görbült volna), és végiggondolni, hogyan épülhetett fel a minden tekintetben világszínvonalú oslói opera – fehér gránitból, csupa legálisan bejelentett építőmunkással, a norvég bérszínvonal mellett – annyiból, mint a budapesti MüPa.
Ez a vázlatos országkép annak apropóján rémlett fel bennünk, hogy a csörgősipkát Lázár Jánostól, illetve Csepreghy Nándortól, a Miniszterelnökség „fejlesztéspolitikai kommunikációért” – nyilván a takarékos államműködés jegyében – kinevezett helyettes államtitkárától átvevő Szijjártó Péter ezúttal Norvégiától követelt több tiszteletet „Európa egyik legnyitottabb és legsikeresebb országának”. (Itt alighanem Magyarországra gondolt a tehetséges tréfamester.)
Eközben az Ökotárs Alapítvány az egyre leplezetlenebb kormányzati beavatkozásra fittyet hányva éppen meghirdette a Norvég Civil Támogatási Alap harmadik pályázati kiírását. Tippünk sincs, hogy hol kell ülni vagy mit kell szedni ahhoz, hogy ebben a történetben valaki az Orbán-kabinet ifjútörökjeit lássa a gonosz északi szörny ellen harcoló gáncstalan lovagnak – az viszont bizonyos, hogy szabadságharcos kormányunk meg tudta teremteni azt a légkört, amelyben már a pályázat benyújtásához is bátorság kell (vö. civil kurázsi).
Negyedszázaddal a rendszerváltás után ez kétségkívül számottevő teljesítmény, mégis: talán nem vagyunk egyedül azzal az igénnyel, hogy mi – ha lenne ilyen opció a kínálatban – most már inkább azt a bizonyos norvég korrupciót választanánk.
