Aztán elment, s vitte magával hatalmas szőke hajkoronáját, málnaszínű rúzsos száját, s tengerkék szemét, ami a férfinak aztán minden áldott nap eszébe jutott bármilyen kékről. A nagyanyja kopott bögréjéről, amelyen kék búzavirág díszlett. Az égről, ha tiszta volt, az égről, ha beborult. Úgy képzelte, belülről a saját szemhéja is kékre váltott, másként hogyan álmodott volna mindent kékben, éjről éjre.
A tanyák népe úgy ismerte a nőt, mintha sajátja lett volna, olykor még annál is jobban. Esti lámpafénynél suttogva mesélt nekik a lányról, akinek szőke haja, málnaszín ajka és tengerkék szeme volt. Cserzett tenyerek izzadtak nyirkosra annál a pillanatnál, amikor a nő azt mondja: korai még, nagyon korai. Verset sosem olvasott tekintetek merengtek a távolba, mintha az ifjú Werther szenvedéseit élnék át maguk is az alig fűtött, kényelmetlen legénylakban, ahová emberünk a nők elől már évtizede visszavonult. Csak azt az egyet, az érintetlent, a tökéletest engedte közel gondolatban, ha esténként egyedül maradt az alföldi nyárfák mély sóhajtásaival, a közeli tóban szerelmesen kuruttyoló békák szonettjeivel.
Áldotta az eszét az egyetlen luxusért, hogy bevezette az internetet. Így talált rá egy szép tavaszi reggelen a lányra, aki asszonnyá érett közben, majd férjezettből egyedülállóra változtatta státuszát egy szelíd őszi délután. Levelében megírta, hogy kedden érkezik, s ő is igen kíváncsi, mi lett a fiúból, akinek nemet mondott akkor, a patinás kisváros hotelerkélyén.
Hogy a legénylakból kedélyes, a nő fogadására is alkalmas budoár legyen, arról nem egyedül gondoskodott. Összefogott a tanyák népe, s hozták, amiről úgy gondolták, itt a helye a nagy napon. Makramé virágtartót egyikük, ottfelejtett kristályvázát másikuk.
Búzavirágot szedtek bele, s politúrozott kávézóasztalt is szereztek. Megjavították a tetőn a cserepeket, kifestettek, s új krepp ágyneműt vettek a közeli város szupermarketjében. Liternyi hipóval mosták ki a négy lábon álló vaskádat, amit a férfi később, egy nagyon meleg nyári napon odaállít majd a nyárfák árnyékába, hűs vízzel tölt tele, rózsaszirmokkal borít, s végre elfelejti számolni, hány éve, hány napja, hány perce és hány másodperce lett övé újra, aki egyszer elveszett.
