Ha már ilyen szokatlanul engedékeny kedvében van a kormány, tán itt az ideje, hogy én is előálljak egy javaslattal. Mint hírlik, már odáig lazul az oktatási rendszer, hogy esetleg járásonként dől majd el, hová vesznek krétát, a nyugdíjkorhatárt elérő pedagógusnak pedig nem kell azonnal kiejtenie a kezéből az osztálykönyvet, sőt az igazgató maga is kifizethet két stósz fénymásolópapírt. Nem lehetne, hogy az ősztől megreformáltan működő, azt ne mondjam: emberarcú Klik ne is az oktatásigazgatás vaskezű központosítójának, Klebelsberg Kunónak a nevét viselje? Mivel láthatóan olyasféle gondolatok foglalkoztatják Rétvári államtitkárt, mint a lexikális tudás alárendelése a készségfejlesztésnek, meg a tanulók terhelésének csökkentése, ideje volna a nagy vérjobbos magyarok köréből kilépve egy innovátor nevét tűzni a kormány zászlajára. Ajánlom például Nagy Lászlót: azt a pszichológust, aki már száz évvel ezelőtt a gyermek személyiségének fejlesztését tartotta az iskola legfontosabb feladatának.
Érthető persze, hogy Rétvári és Palkovics államtitkár is békülékeny húrokat penget, hiszen lejárt a tüntetésen szabott határidő. S mivel a Tanítanék mozgalom úgy döntött, nem fújja le a március 30-ra előirányzott sztrájkot, legalább arra jogalapot kellett teremtenie a kormánynak, hogy széttárhassa a karját: pedig mi mindent megpróbáltunk. Mivel az inszinuáció nem vált be, és a legelvakultabb Fidesz-hívőket leszámítva senki sem hitte el, hogy a tanárok „már megint csak pénzt akarnak”, muszáj volt úgy csinálni, mintha valóban tennének engedményeket. Ekkor kerültek elő a cilinderből a varázsszavak, még ha nem azt jelentik is, amit a reformok követelői értenek alattuk. Így lett a terhelés csökkentéséből az egész napos iskola utáni lecke tilalma (még szép); tan- és tankönyvszabadságból a NAT majdani felülvizsgálata; iskolai autonómiából a munkáltatói jogok visszaadása, leszámítva persze a kinevezést és a felmentést; a Klik megszüntetéséből pedig az állami fenntartáshoz való ragaszkodás, talán némi észszerűsítéssel.
Ezen el lehet majd huzakodni egy ideig, és ha a kormánynak szerencséje lesz, a vita, hogy akkor ez most engedmény vagy szemfényvesztés, zilál is valamit a pedagógusok és a szülők elszántságán. Aztán úgyis jön a nyári szünet. A rendszer pedig jó esetben is csak visszahátrál a zsákutca közepéig, de szó sincs arról, hogy valóban megkezdődne az elmúlt hat év kártételeinek orvoslása. Fel sem merül, hogy legalább az állami kezelésből próbálnák a legjobbat kihozni. Pedig két ciklus alatt akár ezt is meg lehetett volna csinálni: felmérni a helyi szükségleteket, átszervezéssel kiküszöbölni a szegregációt, az egyházak preferálása helyett visszaszorítani a jelenlétüket a valóban vallásos nevelést óhajtók oktatására. És legfőképp, megteremteni a szabad szellemű, frusztráció nélküli, a tehetséget kibontakoztató, a felesleges biflázást megszüntető iskolát. Amilyet huszonöt évvel ezelőtt olyan sokan képzeltünk. Amilyet Nagy László már száz éve is szorgalmazott.
