Csak a nihil.
Ez telepedett rá lopakodva az én kedves kis cukrászdámra, s hiába van kisebbségben, elfoglalta itt az egész hűtőpultot, bekebelezte a tortástálakat, beleült nekem a zsűribe. Félhangosan dörmögök, elégedetlenül.
– Nagyon igyekszünk, de nem bírjuk a rohamot – szólal meg mögöttem egy fiatal hang. Megfordulok, ismerős arc, országtortanyertes, vagy majdnem, ő az idősebb testvér, kenyerekért, rongyos kiflikért, kelt kalácsokért felelős. Szupernóva sebességű karrier az övék, az ismeretlenségből alig két év alatt „lőttek ki". Különös ismertetőjegyük, hogy mániákusan törekszenek a tökéletességre, olyannyira, hogy a tehenesgazdákkal még azt is megbeszélik, milyen takarmánnyal etessék az állatokat, hogy tejük ne legyen túlzottan virágos vagy gyógynövényillatú.
Ez a fiatal hang most arról kezd panaszkodni, hogy nemigen találnak embert, aki hasonlóképp igényes lenne a munkájára, külföldről imádkoztak haza egy cukrászt, aki új üzemük alapköve lesz. Bővíteni nagyon nem akarnak, „több ember, több hibalehetőség" mondja ifjú kora ellenére meglehetős bölcsességgel. De nem is nagyon tudnának, ezer jelentkezőből alig néhány olyat találnának, aki odateszi magát, s nem menekül a kemény munkától két-három nap elteltével. Azzal vigasztal, hogy nem csak ők járnak ebben a cipőben. A vízvezeték-szerelőre, aki nem barmolja össze a fürdőszobát, és nem köti a meleg vizet a hideg vizes csaphoz, három hetet várt. A kőművesre, aki egyenes falat képes felhúzni, nem pedig olyan görbét, mint az ökörhúgyozás, két hónapot, s várni kell a kertészre, aki precízen megmetszi a sövényt, emberei pedig nem dobálják szanaszét a csikkeket.
Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy ami igazán jó, arra várni kell – mondja végül.
A cselekvés hiábavaló, ellenállni értelmetlen, ám a rossz rendszerek tagadása mégsem szülhet negatív gondolatokat – törődök bele a megváltoztathatatlanba.
Igazi nihilistaként.