A magyar állam logikusan felépített téveszmerendszerének egyik vezető tünete, hogy úton-útfélen nevelni akar. Nemcsak a poroszosan poros Hoffmann-iskolákban, s nem csupán a tanköteles gyerekeket, hanem a felnőtteket is. Istentől és a szavazóktól eredeztetett küldetésének tartja, hogy ránk sózza a saját ideológiáját és erkölcseit.
Ahogy azt az ATV Egyenes beszéd című műsorában a mostanában leginkább a Washington Post levelező olvasójaként kínos érdemeket szerző kormányszóvivőtől megtudtuk: az állam munkára is akar bennünket szoktatni, nevelni. A közmunkának is ez az egyik értelme. Nyilván annak érdekében, hogy a Tusványoson meghirdetett munkaalapú társadalommá váljon a miénk.
Mintha eddig nem az lett volna a liberális demokráciát és piacgazdaságot gyakorló európai társaival egyetemben. A nevelés tartalma felől ne legyenek kétségeink: az állam természetének és az eddigi általános és középiskolai gyakorlatnak ismeretében aligha vitatható, hogy a pedagógiát nem az egyén önkibontakozási folyamataként értelmezik, hanem engedelmességre nevelésként.
A történelmi példák sajnos mutatják, hogy a felnőtt emberek – egyének, társadalmi csoportok – állami nevelési kísérlete mindig egyben átnevelési próbálkozássá válik. Egy-egy eszme, ideológia erőszakos agyba töltésére azonban erkölcsileg még egy kétharmad sem hatalmazhat fel egyetlen államot sem. Érvelhetnénk azzal is, hogy a modern állam fő funkciói között sehol sem szerepel felnőtt állampolgárainak a nevelése, de hát az illliberalizmus zavaros, a nyugati értékeket fogalmi lényegéből következően törvényszerűen tagadó nemzeti és globális víziójában modernitást emlegetni önmagában is szentségtörés.
