A válogatott esetében azonban nem lehet válogatni: azokkal kell együtt játszani, akiket az élettörténetük az adott csapatba rendelt. Ha mondjuk csak öt jó játékos van, Ibrahimovics kedvéért sem lehet szerezni, posztra igazolni még hatot. A pályafutásából hátra lévő néhány évben Ibra már csak győzni akar, ezért lemondta a válogatottságot. Még akkor is, ha feltehetően számára is egészen speciális élmény egy olyan csapatban összeölelkezni gól után, vagy verekedni az eredmény megtartásáért, amelyet a nemzeti összetartozás fog össze.
Vagy a kudarc, vagy a siker, vagy az életkor vagy a büszkeség (emlékezzünk Huszti Szabolcs, Szalai Ádám és mások ideiglenes távol maradására a magyar csapattól) hozza, de majdnem rutinszerű a megoldás a válogatottságról való lemondás.
Az evidencia mögött azonban egy komoly, de nem kibontott konfliktus dolgozik. Ha egyszer annyira fontos a válogatott, mint ahogy látjuk, az, ha egyszer egyre több pénzt lehet mozgósítani az érdekében, miért nyilvánvaló, hogy amikor a megélhetést biztosító klub és a pusztán csak a boldogságot ígérő válogatott között kell választani, a válogatottról kell lemondani.
Nyilván azért, mert olyan (ma) nincs, hogy egy válogatott állandó és magas fizetést ad, mert úgy gondolja például a német szövetség, hogy egy Lahm nélkül nem létezhet a válogatottja. Ha a megélhetés a tét, tessék, éljen meg a nemzeti csapatból! Kézenfekvő lenne a szakmai válasz: nem játszik annyi meccset egy válogatott, hogy egy még ily tapasztalt futballistát is játékban, formában tartson. Egyfelől ez igaz lehet, másfelől azonban már nem egészen, hiszen rengeteg a válogatott meccs is. Nem véletlen, hogy ami régen olyan ritka volt, ma már gyakori: rengeteg a több mint százszoros válogatott.
Ezen az alapon még lehetne gondolkozni ezen a megoldáson.
A valódi egyoldalúság ott lép be, hogy - mint mindennek - a futballnak is helyi, lokális a lelke. Az ünnepi, a rituális pillanatai nagyközösségiek, nemzetiek lehetnek, de az élet a jól átlátható kis közösségekben van, még ha azok nagycsapatok is. Ezek kötődnek egy meghatározott, sajátos arculatú közönséghez, ezeknek van a serdülő csapatokig visszavezethető különös stílusuk, hangulatuk, ezekben pulzál a fent és lent, ezekben tud bukni és emelkedni egy-egy ember. A nemzethez képesti kicsiségük erő és gazdagság forrása. Enélkül pedig nincs teljesítmény. És akkor válogatott sem.
Ha így van, különös ezzel éppen egy nagy nemzetközi torna döntője előtt szembesülni. De a gondolat másik oldalán ott van, hogy egy-egy játékos lemondhat ugyan a válogatottságról, de a közönség soha. Ez a ritka, de rituális együttlét semmivel nem váltható ki. Nemcsak futballélményt kapunk ilyenkor, hanem népélményt. Ritka ez és különös - vasárnaptól hiányozni fog.
