Az írás a Népszabadság
2014. 04. 09. számában
jelent meg.
Ha nyit még valaki egy hamburgerest ebben a nyomorult városban, esküszöm, belefojtom az ipari ketchupba! Igen, ez a reménytelenül elnyúló divatok országa.
Most mindenki hamburgert készít, vagy aki nem készít, az enni kénytelen
A magas talpú, közkeletű nevén patacipő (aka. holdjáró, aka. csótányroppantó satöbbi) egyetlen szezonra szóló őrület volt Nyugaton, minálunk minimum tíz évig kötelezőnek érezte hordani szinte minden negyvennél fiatalabb nőnemű.
David Beckham a 2002-es világbajnokság óta minimum tucatszor (dokumentálhatóan!) változtatta meg a hajviseletét, de minálunk még 2012-ben is minden tehetségkutatós indulónak 02-es Beckham-hajat (aka. lakótelepi mohikán) sztájlisztoltak a kertévés sztájlisztok. (Kábé most kezdi átvenni a hatalmat az oldalt és hátul felnyírt, felül hosszú, hátranyalt undercut, az új valóságsó- és focistaséró, és le merem fogadni, hogy 2020-ig velünk marad.)
A férfiak José Mourinho-stílusú sálviselete extranyomasztó őrület. A belvárosi férfi népesség alig bírja kivárni, hogy tíz fok alá essen a nappali legalacsonyabb hőmérséklet, és izzíthassa végre a nagyvilági férfiasság lokális outfitmaximumát: a farmersportzakó-nyakkendő nélküli ing-önmagába visszahurkolt hosszú sál összeállítást. Egy téli estén beszédültem egy hatodik kerületi borbárba, és nem viccelek, a kábé félszáz fiatal férfivendég mindegyikén ott virított a sál, odabenn, harminc fokban. (A sálnál fölöslegesebb és idegesítőbb ruhadarab különben sincs, óvodás korom óta gyűlölöm, még síeléshez sem voltam hajlandó fölvenni, folyton lecsúszik, nyom, szúr, elhagyja az ember…)
 |
| Csak jön, csak jön szembe a következő és a következő hamburgeres, sosem akar vége lenni Charles Platiau / Reuters |
A gasztronómiában is hasonlóan masszív divathullámok követik egymást. Tíz éve még sehol sem lehetett kapni, mondjuk, marhapofát, most minden magára valamit is adó étterem tartja. Vagy szintén tíz éve fölfedezték a Márton-napot, azóta nem lehet vendéglőbe járni novembertől karácsonyig, mert mindenütt liba van libával (plusz valami nagyon rossz oportó, magyar bozsoléként).
Tíz éve még csak botanikusok és javasasszonyok ismerték a medvehagymát, ma minden villamosmegállóban tukmálják, mintha kerámia késkészlet vagy orosz katonai távcső volna.
Ugyanez az őrülethullám elérte a hamburgert is. Most mindenki hamburgert készít, vagy aki nem készít, az enni kénytelen. Volt már egy hamburgerőrület ebben a városban, a nyolcvanas években, amikor a körtéri és a Moszkva téri bódék, majd nyomukban a többiek megnyíltak. Abban sem volt sok köszönet.
És oké, hát ezek a mai hamburgerek már tökre ehetők, a darált marhahúst majdnem mindenki a Gál Józsitól veszi, elég jó minőség, a bucikat a Marmorstein Misitől, friss a saláta, szaftos a hús, ilyesmi, de azért mégis nyomasztó, hogy a hét végén azon kapja magát az ember, este tíz felé, négy sör után szünetet tartva, hogy a tíz helyből kilenc hamburgert kínál mint street foodot vagy micsodát, hogyha a 100 forintos moslék színvonalú pizzaszeleteket és gíroszokat kizárjuk.
És oké, egy héten megeszik az ember egy hamburgert a Finomító kantinban bárányból, egy másikat a Pesti Burgerben, a Tompa és Páva sarkán, mert ott van rajta szalonnapörc, és ilyen keletiesen pikáns vonal, de aztán már tényleg elég, pedig csak jön, csak jön szembe a következő és a következő hamburgeres, sosem akar vége lenni. A probléma társadalmi súlya és akut volta miatt az omnipotens (egyre omnibb és egyre potensebb) állam beavatkozását szorgalmaznám.
Minimum tiltsák be, maximum tessenek államosítani.
