A nemzetállamok kísérletet tesznek szuverenitásuk (már tudniillik maradék szuverenitásuk) megvédésére, sőt kiszélesítésére. A migrációs válság esetében például lezárhatják a határaikat. Ami azt jelenti, hogy a problémát átteszik más államok vállára. Mi történne azonban, ha a többi állam is így tenne? Például a saját megtermelt jövedelmükből nem finanszíroznák mások, a velük tevőleges szolidaritást nem vállalók gazdaságát, fejlődését? Milyen nemzeti büszkeséget alapoz meg a külföldi pénzek elfogadásával párhuzamosan a támogatást lehetővé tevő politikai globalizáció elutasítása, amit például Szijjártó Péternek az osztrák kormányfő, Faymann elleni kirohanása is tükröz? Magyarország esetében a nemzetállamiság következetes képviselete a beruházások túlnyomó részéről való lemondással járna együtt, vagyis rohamos gazdasági visszaesést, elszegényesedést jelentene. Ez lenne a nemzetállam perspektívája és ára? Milyen erkölcsi alapon várja el bárki is, hogy a szuverenitását mások fizessék meg? Erről miért nem szólnak az – egyébként minden más állítás ellenére valójában rendkívüli módon beszűkült – szuverenitás védelmezői?
A nemzetállamok alkonyát azonban nem csak a gazdasági-pénzügyi valóság hozza el. A világ előtt olyan kihívások állnak, amelyeket nemzetállami keretekben, a nemzeti érdekek tömegének kompromisszumos egyeztetésével már nem lehet megoldani. Ez az idejétmúlt forma ma már teljesen működésképtelen, sőt kontraproduktív. Nem csak és nem is elsősorban a pillanatnyilag legégetőbb kérdés, a migráció miatt van ez így. A klímaváltozás is olyan probléma, amelyet világszinten, egységesen lehet csak kezelni. Ez Párizsban is kiderült. A klímakonferencián a nemzetállamok kötelező végrehajtást nem vállaltak. Nem kell jósnak lenne ahhoz, hogy előre lássuk, számos szuverén ország önző érdekeit követve, az emberiség kárával nem törődve nem is fogja végrehajtani azt, ami rá hárulna.
A láthatárunkon van már az édesvízzel való ellátás, a mai energiahordozók kimerülésének vagy a Földet kinőtt emberiség élelmezésének gondja is. A vallások egymáshoz való viszonya, a tolerancia, a demokrácia elterjedésének, kívánatos egyeduralmának a posztulátuma is nyitott kérdés. Mindezek olyan összefogást sürgetnek, amelyben a számos egyedi nemzetállami érdek önálló jelentkezése csak krízisekhez, sőt világháborúkhoz vezethet. Érdemes az ilyen életveszélyes, biztonságunkat, jövőnket, jólétünket alapvetően veszélyeztető szuverenitás mellett letenni a voksot?
A nemzeti szuverenitás szószólói szemet hunynak azon tény felett is, hogy a mai nemzetállamok legfontosabb és leginkább húsba vágó érdekeiket valójában nem is tudják szuverénül realizálni. Ez a nagyhatalmak esetében is igaz, hiszen ők sem képesek egyedül elérni semmit. Ehhez ők sem elég erősek. A nemzetállamok túlnyomó része pedig gyenge, kicsi és keveset nyom a latban. A múltból származó, elavult szuverenitás felfogásából ered az egységes döntések követelménye. Amíg viszont a tömérdek érdek egyeztetése során ehhez el lehet jutni, gyakran elvész a lényeg és a hatékonyság. Ahhoz, hogy az emberiség közös érdekeit érvényesíteni lehessen, nagy, működőképes, egységes államokra van szükség, a mi esetünkben például a politikailag egyesült Európára. Ezt a célt 1923-ban vetették papírra, de az előrehaladás valójában lassú. Víziók és államférfiak kellenének, de mindkettőből vészes hiány van. Az USA jól példázza, mi lenne a megoldás. Az Egyesült Államok sokféle származású egyénből áll, akiknek kultúrája, szokásai nem haltak ki, párhuzamosan léteznek, mégis képesek a közös, egységes érdek érvényesítésére. Ettől van súlyuk, befolyásuk, ettől eredményesek.
A nemzetállam ugyanolyan sorsra jut, mind a törzsi, feudális, tőkés társadalmi berendezkedés. Ennek szélesebb körű felismerése várat magára. Akik látják ezt, azok is nehezen haladnak a megoldás felé, ugyanis a nemzetállami korszak értékrendjében nevelkedtek, annak fogalmaiban gondolkodnak: erőfölény, diktátum, barát-ellenség stb. Tartanak a megbélyegzéstől, és a demagógiával szemben nem találnak gyorsan ható ellenszert.
Utópia az emberiségarcú világ? Ma még sokszor annak tűnik. A nagyhatalmak és a közéjük törekvők nem éppen békés ellentétei, a vallásokon belüli és kívüli konfrontációk harciassága nem kedvez az emberiség fennmaradásának. Ölbe tett kézzel biztosan nem lehet ezért tenni semmit. Viszont ki lehet várni, amíg az emberiség helyzete kilátástalanná válik.
A szerző a politikatudományok kandidátusa
