Nem firtatták, hogy kell-e lelkesedni egy olyan együttesért, amelyben a ghánai Jérome Boateng, a török Mesut Özil, az albán Shkodran Mustafi, az arab Sami Khedira együtt küzdött a német dicsőségért a Lengyelországban született Lukas Podolskival és Miroslav Kloséval.
Nem kérte ki magának, hogy a nevezettek nemzetiszínű mezt húztak, és nem nevezte a nemzetközi szabadkőműves, kozmopolita és globalokapitalista lobbi sikerének, hogy ilyen vegyes nacionáléjú társaságnak juttatta az aranyérmet.
Németország – ahogyan innen, tőlünk látszik – nem fanyalog, hanem felhőtlenül boldog, és erre magyar nézőpontból nem csak azért van meg minden oka, mert már negyedszer sikerült neki, ami nekünk még egyszer sem.
Én például – részben ’54miatt, amikor még meg sem születtem – egyáltalán nem a németeknek drukkoltam, ennek ellenére őszintén át tudom élni az örömüket, és már-már irigyen figyelem, hogy mennyire nem tudja beárnyékolni semmi. És megpróbálom elképzelni, hogy milyen lenne, ha mondjuk a magyar csapat, benne – tényleg csak a példa kedvéért – az USA-ban és Izraelben született, de a sikereink hírére hazacsábult játékosokkal meg egy-két honosított vagy már nálunk világra jött kínaival, szomáliaival, egyiptomival, történetesen egy nem annyira magyar nevű szakvezető irányításával jutna fel a rég áhított csúcsra.
Afelől nincs kétségem, hogy mi lennénk a legkirályabbak, de valahogy a Leandro de Almeida Sportközpont az én képzelőerőmet még a magyar vb-győzelemnél is jobban igénybe veszi.
Nem ide tartozik, de időben abszolúte egybeesett a német örömmámorral az alábbi komment megjelenése a jobboldali hírportálon (a téma éppenséggel a Németországban sokra tartott Konrád György, bár ennek a labdarúgás szempontjából tényleg kicsi a jelentősége): „amúgy kutya legyek, ha nem volt benne a keze a közepes képességű Kertész Imre Nobel-díjának odaítélésében”.
Én is tudom, hogy a világ valójában a foci és nem a könyvek által megy elébb, és hogy a két teljesítményt – különösen a geopolitikai jelenben – nem szabad egy lapon említeni, de azért ismerjük el: öröm és öröm között igen nagy tud lenni a különbség. És az a mód, ahogyan a németek örülnek a sajátjaiknak, számomra valahogy termékenyebbnek és mindenképpen tisztábbnak tűnik.
