galéria megtekintése

Nem urak

Lidérces emlékem ma is egy régi egri esküvő. Barátaim álltak a székesegyház kupolája alatt, csontszínű ruhában az amúgy is szép, de ezen a napon különösképp tündöklő menyasszony meg a máskor mindig magabiztos, most érettségiző diáknak tűnő vőlegény. Előttük az egyházfi, ki épp összeadni készült őket hosszas, magasztos beszéd kíséretében, amiben nemcsak Isten és a haza, hanem a család fontosságát is kellőképp hangsúlyozta ki. Finom, párnás kezeit többször is intésre emelte, ezzel is nyomatékot adva szavainak.

Rózsaszín ruhás, négyévesforma kislány pördült ekkor az ifjú pár mögé, talán hogy közelebbről is megnézze a földig érő fátyolba tűzdelt apró virágokat, talán hogy jobban hallja a veretes mondatokat, talán csak elfáradt a hideg padban, de talán mindegy is, miért. Anyja már mozdult volna utána, s ültette volna vissza maga mellé, de megelőzte őt az egyházfi kemény, sztentori hangja, ami végigsüvített a termen.

– Vigyék ki innen azt a gyereket!

 

Pattantak a szavak, dermedtek a szívek, rossz szájízzel kanalazódott estebédnél még a húsleves is. Barátaim útja később kettévált, nem mondom, hogy emiatt, de ha intő jel kellene mégis, hogy mitől dermed meg egy házasság, hát ezt a kezdeti jeges mondatot a húsz évvel ezelőtti hangsúllyal, bármikor újra fel tudnám idézni.

Azért jutott mindez eszembe, mert merőben más hangulatú élmény ért a minap Kárpátalján. Adományt kísértünk, s utunk során több gyülekezeti vezetővel is találkoztunk.

Mindegyiknek kérges volt a tenyere. És aranyból a szíve.

Először csak az tűnt fel, milyen cserzettek errefelé a papi kézfejek. Azoké ilyen, akik márciusban már a földeken hajladoznak, és a november végi nap még ugyanott találja őket, amint sarabolják az elszáradt kukoricaszárat. A verbőci tiszteletes kézfogása egyenesen olybá tűnt, mintha henteslegénnyel paroláztam volna, aki vaskos oldalasokat, súlyos sonkákat emelget nap mint nap, vagy péklegénnyel, akihez hozzánőtt a péklapát. Felidéztem nagyanyám énekeskönyvét, benne a hártyavékony lapokkal, s arra gondoltam, ilyen erős, kidolgozott ujjakkal tán még énekeskönyvet lapozni se tud Verbőczi István szülőfalujának lelki vezetője, aki most láthatóan jobban örült a segítségül kapott talajmérő műszernek, mintha bármi más került volna elő a csomagból. Azt mondta, nagy segítség lesz ez minden gazdálkodónak, köztük magamagának is, mert bizony könnyebb úgy ültetni, ha az ember tudja, mibe ültet.

Később az ungvári püspökhelyettes lepett meg azzal, hogy Tarnócon kiterjedt veteményese van, s idén annyi tök termett ott, hogy ő látta el vele majdnem az egész falut. Az apróbbakból savanyúság készült, a nagyobbakat meg eltették főzni télire, jól jön majd akkor, ha minden másból kifogynak.

Mert kifogynak, az majdnem ­biztos.

A kilencvenéves Gulácsy Lajos volt beregszászi református ­püspök már más módokon vet s másképpen arat. Egyenes háttal, kissé reszketeg lábakkal jött épp intézni, hogy vegyék fel őt az idősek otthonába. Néhány hónapja elsodorta egy ­autó, amikor helyettesítő szolgálatból igyekezett hazafelé, a sofőr meg sem állt, ő meg ott maradt az út szélén órákon keresztül. Nyakán és arcán most is látszik a véraláfutás, de nem törődik vele, lényeg, hogy megtartotta még itt a földön a fentebbvalója.

Az otthonba is csak azért törekszik, hogy ne kelljen most már utazgatnia: ha bejön az öregek közé, helyben szolgálhat tovább.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.