Pattantak a szavak, dermedtek a szívek, rossz szájízzel kanalazódott estebédnél még a húsleves is. Barátaim útja később kettévált, nem mondom, hogy emiatt, de ha intő jel kellene mégis, hogy mitől dermed meg egy házasság, hát ezt a kezdeti jeges mondatot a húsz évvel ezelőtti hangsúllyal, bármikor újra fel tudnám idézni.
Azért jutott mindez eszembe, mert merőben más hangulatú élmény ért a minap Kárpátalján. Adományt kísértünk, s utunk során több gyülekezeti vezetővel is találkoztunk.
Mindegyiknek kérges volt a tenyere. És aranyból a szíve.
Először csak az tűnt fel, milyen cserzettek errefelé a papi kézfejek. Azoké ilyen, akik márciusban már a földeken hajladoznak, és a november végi nap még ugyanott találja őket, amint sarabolják az elszáradt kukoricaszárat. A verbőci tiszteletes kézfogása egyenesen olybá tűnt, mintha henteslegénnyel paroláztam volna, aki vaskos oldalasokat, súlyos sonkákat emelget nap mint nap, vagy péklegénnyel, akihez hozzánőtt a péklapát. Felidéztem nagyanyám énekeskönyvét, benne a hártyavékony lapokkal, s arra gondoltam, ilyen erős, kidolgozott ujjakkal tán még énekeskönyvet lapozni se tud Verbőczi István szülőfalujának lelki vezetője, aki most láthatóan jobban örült a segítségül kapott talajmérő műszernek, mintha bármi más került volna elő a csomagból. Azt mondta, nagy segítség lesz ez minden gazdálkodónak, köztük magamagának is, mert bizony könnyebb úgy ültetni, ha az ember tudja, mibe ültet.
Később az ungvári püspökhelyettes lepett meg azzal, hogy Tarnócon kiterjedt veteményese van, s idén annyi tök termett ott, hogy ő látta el vele majdnem az egész falut. Az apróbbakból savanyúság készült, a nagyobbakat meg eltették főzni télire, jól jön majd akkor, ha minden másból kifogynak.
Mert kifogynak, az majdnem biztos.
A kilencvenéves Gulácsy Lajos volt beregszászi református püspök már más módokon vet s másképpen arat. Egyenes háttal, kissé reszketeg lábakkal jött épp intézni, hogy vegyék fel őt az idősek otthonába. Néhány hónapja elsodorta egy autó, amikor helyettesítő szolgálatból igyekezett hazafelé, a sofőr meg sem állt, ő meg ott maradt az út szélén órákon keresztül. Nyakán és arcán most is látszik a véraláfutás, de nem törődik vele, lényeg, hogy megtartotta még itt a földön a fentebbvalója.
Az otthonba is csak azért törekszik, hogy ne kelljen most már utazgatnia: ha bejön az öregek közé, helyben szolgálhat tovább.
