Az nem úgy van, hogy világra segítünk egy vastagabb bukszájú középosztályt, elhalmozzuk lehetőségekkel, utána meg tojnak a fejünkre. Könnyelmű őrültek volnánk, ha mellékesnek vennénk az irántunk érzett lojalitást. Egyesek persze ezt hálának, valamiféle szervilis szolgatempónak vélik. Mások választékosan úgy fogalmaznak, hogy közpénzeket konvertálunk magánpénzzé. Ennél is durvábban, hogy ők csak strómanok, amolyan jószágigazgatók. Ezekkel a vádakkal nem kell törődni. A körön belülieket két végletes veszély kísérti: nem figyelnek fel idejében a handlétempóra vagy arra, akit száguldás közben elragad a hév, és azt kezdi hinni, hogy egyedül az ő lába van a gázpedálon.
Mindkét típus megbokrosodhat, de a handlékat könnyebb kiszűrni a rendszerből, és még csak észre sem veszik, hogy már csak morzsa van a tányérjukon. A túlcsorduló ambíció viszont óhatatlanul a terjeszkedés vágyával párosul, ennek határt szabni nehéz konfliktusok nélkül. Kívülről ebből csak annyit látni, hogy a „mindent visz”-ből egyszer csak „mindent veszt” lesz, s ez tényleg ócska eljárás elejétől a végéig. De tévedés lenne a folyamatot szépségtapaszokkal álcázni, mivel éppen a roham arcátlansága a riasztó, s nekünk az a fontos, hogy a haverok értsenek belőle. Szidhatnak ellenfeleink, szédeleghetnek a közömbösök, az irigyeket meg szeretjük. Ez is egy versenyhelyzet, ha sokan le is szólják.
Az nem úgy van, hogy az így létrejött potenciális bázist magára hagyjuk. Mindenütt, mindenkor érezniük kell jelenlétünket, fogni kell üzeneteinket. Egyesek ezt a privát szférába való beavatkozásként értékelik, mert hajlamosak elfelejteni azt, amit pedig évtizedek óta maguk is kritizálnak – a magyar szereti, ha fogják a kezét. Autonómnak véli magát, ameddig biztonságban van, de hamar úgy jár, mint kubikus a Heathrow-n a mai, zavaros forgatagban. Komoly feladat az eligazításhoz alakítani az oktatást óvodától az egyetemig, a centralizálás függelmi szálait úgy, hogy a központi akarat végül ki-ki saját szándékában ölthessen testet.
