A múlt század húszas–harmincas éveiben Mussolini tekintélyes politikusnak számított még Amerikában is, mert újfajta – távolról sem demokratikus, de nem is elfogadhatatlanul diktatórikus – válaszokat adott országa gondjaira. Az az Olaszország, amely majdnem a káoszba sodródott, vele fejlődésnek indult. Rend volt és fegyelem. Még a vasúti menetrendet is betartották, amire korábban ott nemigen volt példa.
Orbán Viktor liberális politikusnak indult, majd nacionalista lett. Pályafutása második felében a liberalizmusnak időlegesen leáldozott, és nála senki nem tett többet azért, hogy hazánkban ez a fogalom szitokszóvá váljon. Második miniszterelnökségének egy szétesés felé tartó államban és társadalomban futott neki. Igaz, ezért az állapotért ő maga sokat tett.
A centrális erőtér meghirdetésével olyan államot képzelt el (magának), amelyben nem a pártok dominálnak, hanem egy párt. Ez az elképzelés nincs is olyan távol Mussolini korporatív államától. A legteljesebb a nézetazonosság a két politikus között az állam mindennel és mindenkivel szembeni megerősítése ügyében. (Az autoriter rendszereknek és a diktatúráknak – függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldaliak – közös tulajdonsága az állam mindenhatóságába vetett hit. A szándék egyértelmű: a kevesek birtokolta hatalom játékszerévé tenni az államot.)
Orbán 2010-ben csalárd módon meghirdette a fülkeforradalmat, s ezzel azt közvetítette, hogy a magyar forradalmi nép. Évszázadonként egyszer, talán. Nagy kérdés, hogy a mögötte álló tábor miként tart ki mellette, ha elkezdődik a politikai földcsuszamlás. Ez a folyamat tartogat még meglepetéseket a jelenlegi miniszterelnök számára.
Miként Mussolininek, Orbánnak is vannak külföldi csodálói, de az ő esetében ezek száma és súlya nem számottevő, és az idő múlásával szűkül a rajongók köre. (Lásd: Lengyelország.)
Nem először és vélhetőleg nem utoljára írták le Mussoliniről – legutóbb John Lukacs A huszadik század rövid története című, idén megjelent könyvében –, hogy államépítő munkájából „semmi nem bizonyult tartósnak”. Pontosan ez a sors vár Orbánra is. Lesz új alkotmánya az országnak. Változnak az országgyűlési választások szavazókörzetei, ahogyan maga a választási törvény is. Lecserélődik az Alkotmánybíróság, más lesz a főügyész, az ÁSZ-, a NAV-, a MÁK-elnök, az önkormányzatok visszakapják elkobzott jogosítványaikat, megszűnnek a tankerületek és velük a Klik, de ugyanez a sors vár a kormányhivatalok jelentős részére is. Pontosan olyan adminisztratív úton lehet Orbán rendszerét lebontani, ahogy felépítették. A Fidesz nevű párt elemeire fog hullani, és a Fidesz rossz emlékű szó lesz.
Orbánra talán még hitványabb sors vár a történelemben, mint rosszakarói hiszik. Igazából bele sem kerül. Még „rossz fiú” sem lesz. Marginális, elfelejtett szereplője lesz a magyar históriának, annak a kisebb kisiklásnak a megszemélyesítője, amely a hazai demokráciával történt a 2010-es években. Távolabbról nézve nem lesz nagy ügy ez a néhány év.
A stadionok itt maradnak mementónak, és rövid idő múltán már az is homályba vész: ki és miért ragaszkodott a megépítésükhöz.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
