 |
| M. Schmidt János |
A szocialisták megőrizték ugyan első helyüket a baloldalon, ám történetük érdemi része alighanem véget ért: szinte lehetetlen túlélni, ha egy párt szorgos munkával kamarillaharcos stratégiai társasjátékká alakul.
A IV. Mohács azt vetíti előre: ha nincs tartalékban a progresszív és/vagy balos populista politika Cristiano Ronaldója, akkor vagy két riválisa, vagy az idő őrli fel a pártot, amely Budapesten már csak harmadik a saját oldalán, s az egyetemisták között háromszázalékos a támogatottsága.
Ám ma még az e körben a konkurencia gyöngesége miatt erősnek mutatkozó MSZP küzd a szavazatokért a DK-val, az Együtt–PM-mel és az LMP-vel. Igen, küzd. Ez ugyanis politikai verseny, nem pedig a Barátok közt forgatása.
Akadnak, akik hajlamosak feledni, de az Együtt–PM részben az MSZP-vel és a DK-val szemben határozza meg magát, s az utóbbi sem létezne, ha Gyurcsány Ferenc szerint az MSZP lenne az ideális szervezet. Mindezt csak bonyolítja, hogy az LMP meg következetesen kívül áll az egészen. Ha viszont az érintettek nem közösködnek, nincs esély a közös győzelemre.
Másrészt viszont ma épp ez a sansztalanság a magyar baloldal egyetlen reménye, mert lehetővé teszi a tartalom előtérbe kerülését. Ha végre hagyják. Mert akár már most elkezdődhet egy hangos társaság összefogásra buzdítása, mert, ugye, Budapestet vissza kell venni a Fidesztől. Máris szólhat a vita a tárgyalásokról, az erőviszonyokról és a visszalépésekről.
Ám ha ez a tematikája a diskurzusnak, a jövő megint véget ér. Hiszen éppen a kizárólag választási alkukon és pozíciószerzési manővereken nyugvó tevékenység vezetett a totális intellektuális kiüresedéshez. Innen hosszú út vezet egy másik világhoz, amely biztosan nem az újabb kierőszakolt összeborulás felé lelhető fel. Mint ahogyan első körben nem is a program irányában. Ideje lenne fölismerni, hogy nyolc pont, öt pillér, száz és még száz lépés az annyi, mint két megalázó választási vereség.
A politika nem számtan. Nem lehet összeadni az Együtt–PM, a DK, az LMP és az MSZP voksait, mert együtt nem léteznek. Azok közül, akik Schifferékre vagy Bajnaiékra húzzák az ikszet, sokan szemben állnak Gyurcsánynyal és/vagy az MSZP-vel. Ha egyszer mind közösen indulna, mint ahogyan arra szerencsére semmi esély nincsen, akkor az érintettek két egymást keresztező vonal helyett rajzolnának egy ételhordót vagy Kerényi Imrét a cetlire: nem adnák a szavazatukat.
Éppen ezért a sikerhez nem a visszalépésekről kell egyeztetni, hanem a történetről kell beszélni. Ma már kevés jelentősége van ugyan, de Horváth Csaba MSZP-s főpolgármester-jelölt azt rögzítette: Budapestet – pártkatonák helyett – egy szakértőcsapatnak kell irányítania.
Aki esetleg elfelejtette volna: a szocialisták 1994-es elsöprő győzelmük alkalmával is azzal kampányoltak, hogy a szakértelemnek kell kormányra kerülnie. Vagyis két évtizede ugyanaz volt a mondás, mint ma.
A tervezési tehetség legendájába beleszerető politikacsinálók elveszítették realitásérzéküket, miközben az eszmétlenség foglyai maradtak. Elő lehet ugyan azzal állni, hogy a Fidesz program nélkül győzött, miközben a „demokratikus ellenzék” 3,6 megás PDF-fájlban tárolt stratégiát mutatott föl, ám ez a fölszólalás a politikai humor műfajába tartozna.
A kiütéses sikert elérő Fidesz programja ugyanis így hangzott: „Folytatjuk!”
"Az biztos, hogy a magyar baloldal csak a társadalmi igazságosság üzenetén építkezhet újra"
A kormányfő és pártja erre a fölöttébb részletszegény verzióra kapott több mint kétmillió szavazatot, s e vokstömeg a bizonyíték: a probléma gyökere nem az, hogy a pontok nem jutottak el a végekre. A „Mi a politika?” kérdésre adott választ nem lehet kimunkált szakpolitikai előterjesztésekkel leírni: a közönség más dimenzióban mozog.
Emiatt lehet kárhoztatni a népet, csak akkor nem a baloldalon kell politikai otthont keresni. Merthogy ez az eszme mégiscsak valamiféle idealizmust üzen, ami viszont kódolja az emocionális tartalmat. A baloldal fő célja, ugye, az emancipáció, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése.
Ez az egész egyszerűen elképzelhetetlen tervezőasztalon körberajzolt társadalommal, online-alapon, értelmiségi élcsapat által hitelesített megoldóképlettel: a kultúra és a közösség nem matematikai egyenlet.
Amíg a számok és a hatalomtechnikai kalkulációk hódítanak, addig nem alakulhat ki olyan politikai közösség, amelyet kultúrája köt össze. Amikor a progresszív ikonként föltűnő, azóta korszakos csalódássá váló Barack Obama tananyaggá váló első kampánya zajlott, nem a közigazgatás átszervezését részletező nyolc per bé javaslata, továbbá a társaságiadó-kedvezmények rendszerének átalakítását előrevetítő kezdeményezése bűvölte el követőit, hanem a beszédeiből kirajzolódó sztori, ami magával ragadta az aktivistákat; régen látott dinamikus politikai mozgalom szerveződött. Menő volt velük tartani: a közösségiesség üzenete célba ért.
Az biztos, hogy a magyar baloldal csak a társadalmi igazságosság üzenetén építkezhet újra, ám a munka nem sajtótájékoztatóval és kerületek osztásával, hanem mozgalmakkal, szervezetépítéssel, közösségi projektekkel, társadalmi, emberi kapcsolatok revitalizációjával kezdődik.
Mert azok amúgy meghaltak. Ettől nem független a tervezésmánia, amelynek szembeszökő eredményeit megannyi élettelen, közösségi tereket nélkülöző panelnegyedben is láthatjuk. Az épületek mára az elidegenedés és a szürkeség monumentális emlékműveivé nemesedtek.
Faludy György Jegyzetek az esőerdőből című kötetében írja: a glasgow-i és a leedsi munkásságot nem csupán a szegénység törte meg, hanem a városok égbekiáltó ocsmánysága is. Elképzelhetetlen erőt feltételez ugyanis, hogy az ember környezete fölé küzdje magát.
A baloldal meg azért van, hogy támogassa és bátorítsa ezt a harcot, amelynek győztesei, egyáltalán résztvevői, megváltoztathatják a miliőt, hogy azoknak, akik utánuk jönnek, már kisebb erőfeszítésre legyen szükségük. Éppen ezért innen nem tervezést kell üzenni, hanem segítséget.
Ahhoz például, hogy kis falvak alakuljanak ki a metropolisban, s e közösségek egyedisége és kezdeményezőkészsége alakítsa izgalmas egységgé a várost. A különböző kísérletek feszültsége változtat élhetőbbé egy települést, nem pedig a társadalommérnökök szögmérőbulija.
Az új világ születésének feltétele a baloldali mozgalom újjáépítése, és e lehetőség megszerzéséért zajlik ma a verseny. Ennek a vetélkedőnek csak akkor van értelme, ha tartalomról és érzelemről, nem pedig a listáról szól.
A győzelem ugyanis fölösleges – és elérhetetlen – addig, amíg valamelyik párt nem dönt úgy, hogy a „lehet más a világ!” felkiáltás idealizmusán, a tanult reflexek, a nyitottság maskarájába bújó zártság, továbbá a régi beszédmód sírján építkezik.
Erre akkor van esély, ha most nem kezdik el azonnal újratervezni a tegnapot, amelyet ez a társadalom – immár sokadik üzenete alapján – örökre maga mögött akar hagyni. Az a mesekönyv, amely a technokraták országüzemeltető tudásával menedzselt Nagy Menetelésről szólt, fölkerült a polcra.
Se hatása, se tartaléka, se energiája, se vonzása, se szépsége, se aktualitása, se igazsága nincs. Igaz, most legalább lett idő. Csak nincs erő és nincs jövő. Még nincs.
