Nem először próbálja a jogot félresöpörve érvényesíteni a hajléktalan emberek kiszorításának és megbüntetésének vágyát a kormányzat. Az alaptörvény 2013. márciusi módosításával kifejezetten azért tették lehetővé a parlamentnek és az önkormányzatoknak a közterületen való életvitelszerű lakhatás tilalmát, mert a hajléktalanságot kriminalizáló országos és helyi törvényeket az Alkotmánybíróság korábban alkotmányellenesnek ítélte. Egyértelmű tehát, hogy a hajléktalan emberek kriminalizálása már rég nemcsak arról szól, hogy mit tehet meg az állam a hajléktalanságban élőkkel szemben, hanem hogy mit tehet meg a jogállammal szemben. Különösen szomorú, hogy a kormány mélyszegénységben élő embereket használ fel hatalmának fitogtatására.
Nem a magántulajdon védelméről vagy a hajléktalan emberek segítéséről van ugyanis szó. Nem is az „így jár az, aki illegálisan épít magának kunyhót vagy bármit” elégtételről. Egyáltalán nem hallani olyan akciókról, amelyek a nem hajléktalanok által épített illegális építmények ellen irányulnak, pedig feltételezhetően nem csak a mélyszegénységben élő emberek teszik ezt. Nekik viszont nincs más választásuk, ha önálló életteret akarnak.
Az önkormányzat többször rombolt le olyan kunyhókat, amelyek nem önkormányzati tulajdonú területen álltak. A pert nyert zuglói kunyhólakók esetében az önkormányzat egy nappal a bontás előtt bérelte ki a területet csak azért, hogy az ott élők otthonát ledózeroltassa. Akár így, akár úgy, tudomásul kell venni, hogy a helyhatóságoknak a területeiken élő állampolgárok – márpedig az emberek, akikről szó van, hosszú évek óta az adott önkormányzat területén élnek – szociális ellátása is feladatuk.
Ezzel szemben még akár a saját tulajdonosi jogaikon is túlterjeszkedve erődemonstrációként kampányszerűen lebontják az emberek akár sok éve felépített szálláshelyeit. A kunyhósok jellemzően nem használt erdős részekre, elhagyatott régi ipari területekre költöztek be évekkel ezelőtt. Az önkormányzatok mégis ki akarják üldözni ezekről a területekről a hajléktalan embereket, pont úgy, ahogyan a szabálysértési törvénnyel és az ahhoz kapcsolódó helyi rendeletekkel teszik, büntetőpolitikai intézkedéssel próbálják megszüntetni a szegénység látható jeleit.
Eközben szociális feladataikat nem látják el. Ha elhívják is tárgyalni a hajléktalanellátó szervezetek képviselőit a kunyhóbontások előtt, érdemi beleszólásra, valódi megoldások keresésére nem hagynak lehetőséget. A szociális munkások, akik fizetésüket részben az államtól, részben önkormányzatoktól kapják, csak arra kellenek, hogy a politikusok rájuk hivatkozva cinikusan azt állíthassák, ők megpróbáltak segíteni. Azokon az állampolgárokon, akik hoszszú évek óta saját magukon segítenek, érdemi állami támogatás nélkül. Akik megőrizték önérzetüket, önálló, független életet teremtettek abból, ami nekik jutott, azokból a tárgyakból, amelyek másoknak már nem kellettek, azokon a területeken, amelyeket mások nem használnak. Mert nem akarnak a szociális munkásnak magyarázkodni, miért kell nekik egy csíknál több WC-papír vagy napi kettőnél több tisztasági betét, nem akarnak kint várni az éjjeli menedékhely előtt fél órát a következő beengedésre, nem akarják, hogy a takarítónő kidobja azokat a ruháikat, amelyek már nem férnek be a szekrénybe. Azt akarják, amit mindenki más: saját otthont, saját tulajdont. A magántulajdon ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy az embernek saját ingóságai vannak, hanem azt is, hogy szabadon rendelkezhet saját tárgyai, saját élettere, sőt saját élete fölött. Jelenleg a szociális ellátórendszer erre nem ad lehetőséget: az ellátásra szorulóknak választaniuk kell saját szabadságuk és a szociális segítség között.
Ezek az emberek a szabadságot választották. Úgy, hogy ezzel senki másét nem korlátozzák. A hatalom pedig ahelyett, hogy a szabadság és a segítség közötti választás kényszerét szüntetné meg, azt üzeni ezeknek az embereknek: ha szegény vagy, semmilyen szabadság nem jár neked.
Az elmúlt két évben számos előremutató kezdeményezés indult el, ami miatt úgy tűnt, ez a szemlélet változni kezd. A kormánypárti vezetésű Kőbányán és Csepelen is tárgyalásokba kezdett az önkormányzat a szociális segítők, civil csoportok és az érintettek bevonásával. Kőbányán az önkormányzat a Szociális Építőtábor Egyesülettel közösen szociális bérlakást újított fel és ott helyezte el az egyik lebontásra váró kunyhó lakóit, más, kunyhóban élőket pedig a LÉLEK programon keresztül segített lakhatásba. A kezdeményezések azt mutatják, ha az önkormányzatokat az érdekli, hogy hosszú távú segítséget nyújtsanak, akkor előremutató programok és mindenki számára kedvező együttműködés jöhet létre.
Az elmúlt napok eseményei és a közeljövőben várható rombolások, bírságolások azonban nem csak azért ijesztőek, mert eltérést jelentenek ettől a pozitív irányvonaltól. Újpesten és Kőbányán nem a helyi önkormányzatok, hanem közvetlenül a rendőrség kezdett el intézkedni – parancsra, mondták, de nem voltak hajlandók megmondani, kinek a parancsára. Ez a BM rendelettervezetéből azonban kikövetkeztethető. A rendőrök jogszerűen eddig csak a határozattal történő kunyhóbontásokat biztosíthatták volna, ennek ellenére eddig is állítottak elő illegális bontások ellen tiltakozó aktivistákat és hajléktalan érintettet is. Most viszont nem a „tulajdonos”, hanem a rendőrség jár el egy „titkos” megbízóval a hátterében. Az a rendőrség, amely jogállamban a jogsértők ellen, tehát többek között az illegális kunyhóbontók ellen lenne hivatott fellépni. Ennél pedig semmi sem bizonyíthatná jobban, hogy már nem kizárólag a hajléktalan emberek tulajdona és szabadsága a tét, hanem mindenkié. Ezek az intézkedések nem a kunyhók lebontásáról szólnak, hanem a jogállaméról.
* A szerző szociológus.
