Évtizedek óta nem volt ilyen magas a részvételi arány azon a népszavazáson, amelyen a szavazók 52 százaléka figyelmen kívül hagyta a közgazdászok egyöntetű véleményét. De nem csak az övékét! Minden jelentős brit párt vezetője az uniós tagság megtartására buzdított. A 650 fős parlament legalább 70 százaléka ugyanígy tett. Csakúgy, mint az amerikai elnök, valamint Japán, Kína, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, India és minden jelentős európai demokrácia vezetője. És kilencvenkét egyetem. Az MI5 és MI6 hírszerző szervezetek és a hadsereg. Az angol jegybank. Az anglikán egyház. A banklobbi. Több ezer cégvezető. A brit egészségügyi szakszervezet.
Ők mind azt mondták, hogy az ország érdeke az EU-ban maradni, a választók többsége mégis a kilépést sürgetőkre hallgatott. Pedig ez a tábor semmiféle támogatást nem kapott tekintélyes vezetőktől vagy független szakértőktől. Ehelyett a legrosszabb irányból kaptak elismerést, Vlagyimir Putyintól kezdve az európai jobboldal olyan személyiségeiig, mint Marine Le Pen vagy Geert Wilders, és végül még Donald Trump is csatlakozott hozzájuk. De ez nem számított. A Brexit egyik legfőbb támogatója, az egykori oktatási miniszter, Michael Gove büszkén jelentette ki, hogy „ennek az országnak már elege van a szakértőkből”. Brexit-párti társa, a UKIP-vezér Nigel Farage annyira izgatott lett a kampánytól, hogy újra dohányozni kezdett. Nem félt a ráktól, boldogan mondta a sajtónak: „Szerintem az orvosok itt tévedtek.” Ez a posztvalóság politika veleje: a véleményszabadság átcsapott a saját tényeink megválasztásának a szabadságába.
És ez a Brexit-népszavazás igazán ijesztő üzenete. A szakértők tekintélye soha nem volt ilyen csekély, emiatt a demokrácia egyre inkább kiszolgáltatottá vált a populizmusnak és a katasztrofális választói döntéseknek. Nem az a gond, hogy Nagy-Britannia a kilépés mellett szavazott. Lehet emellett érvelni, és ha ez történt volna, akkor az erősítette volna a demokráciát. A gond az, hogy a kilépés melletti őszinte és racionális érvek nem hangzottak el. Eközben a maradást pártolók túlzásokba estek, a kilépés mellett érvelők pedig elképesztő mennyiségű féligazsággal, szándékos torzítással és hazugsággal álltak elő.
Más szóval, a britek 52 százaléka az EU rosszindulatú karikatúrájáról szavazott, miközben olyan dolgoktól rettegett, amelyek messze nem voltak olyan veszélyesek, mint ahogyan azt a kilépéspártiak állították. Tették mindezt a szakértők egyre elkeseredettebb figyelmeztetései ellenére. A kilépést szorgalmazók például felmatricáztak egy buszt azzal a szöveggel, hogy Nagy-Britannia hetente 350 millió fontot küld „Brüsszelbe”. Amikor valaki rámutatott, hogy ez nem igaz, a válasz úgy szólt: ez nem számít. Amíg a választók a 350 millió fontról beszéltek, addig károkat tudtak okozni a maradást pártolóknak. A kilépéspártiak még messzebb mentek, és azt állították, hogy a szigetországban maradó uniós pénz a brit egészségügybe folyna vissza. Pedig minden szakértő elmondta, hogy a Brexit olyan gazdasági károkat okozna, hogy a brit egészségügynek megszorításokra kell készülnie ebben az esetben. Egy egészséges demokráciában, ahol jól működik a média, a kilépés támogatóinak emiatt már védekezniük kellett volna. Ehelyett még több hazugsággal álltak elő, például azzal, hogy Törökország hamarosan csatlakozik az EU-hoz. Jöttek is a szalagcímek az újságokban: „70 millió török tart felénk.”
És ez működött. Emellett volt még két fontos eleme a kampánynak. Először is, mindkét oldal hamar felismerte, hogy az eredmény a részvételi arányon fog múlni. Nem arról szólt a történet, hogy meg kell változtatni az emberek véleményét az Európai Unióról. Az volt a legfontosabb, hogy elvigyék a szavazóhelyiségekbe azokat, akik már osztják a véleményüket. Ha meg kell győzni valamiről az embereket, akkor megéri a tényekre támaszkodni és belemenni a részletekbe, valódi érvekkel előhozakodni, és tiszteletteljesen bánni az ellenféllel, hiszen épp az ő támogatóikat próbáljuk megnyerni magunknak. Ez nem így történt, mert ez a kampány már a kezdetektől fogva csak a részvételről szólt. Ebben pedig nagy segítség az ellenfél démonizálása és az, ha meggyőzzük róla saját támogatóinkat, hogy ha nem mennek el szavazni, összedől a világ, és átveszi a hatalmat a gonosz. Ezért is mondott olyan nevetséges dolgokat David Cameron miniszterelnök, hogy ha Nagy-Britannia kilép az unióból, Európában háború tör ki.
Ehhez még hozzájön, hogy Nagy-Britanniában, csakúgy, mint az Egyesült Államokban, olyan politikai rendszer működik, amely két nagy párt fenntartásának és rivalizálásának kedvez. A kontinentális Európával ellentétben, ahol a politikusok tudják, hogy a választások után majd le kell ülniük az ellenfeleikkel és koalíciót kell alkotniuk velük, az angolszász rendszerben a győztes mindent visz.
A helyzeten tovább rontott, hogy akadt néhány igazán nagy hatalmú Brexit-támogató: egy maroknyi befektetésialap-kezelő és bróker finanszírozta a kampányt. Az a néhány eurofóbiás milliárdos pedig, akinek a kezében vannak az olyan bulvárlapok, mint a The Sun vagy a Daily Mail, illetve az olyan minőségi lapok, mint a The Daily Express vagy a Times of London, azzal segítették a kilépéspártiakat, hogy valóságos háborúba kezdtek az érdekükben. Ezek az „újságok” az elmúlt tíz évet azzal töltötték, hogy féligazságokat és hazugságokat terjesztettek az Európai Unióról és Európáról, olyan szalagcímekkel, mint „Uniós erőszaktevők”, „Újabb terv a nyugdíjaink elrablására” vagy „Európa elromlott és haldoklik”. Kíméletlenül támadták a Brexit veszélyeire figyelmeztető szakértőket, azt sugallva, hogy nincsenek független és hiteles szakértők. Azokra, akik az európai együttműködésre vagy az unióban maradásra biztattak, karaktergyilkosság várt, és „Brüsszel” zsoldosainak minősítették őket. Ez nagyon sok EU-párti közszereplőt, különösen cégvezetőket, óvatosságra intett.
Ez a Brexit-történet mélységesen nyomasztó, legalábbis a demokrácia hívei számára. A brit közvélemény-kutatóknak nem sikerült előre jelezniük sem a parlamenti választások, sem a munkáspárti elnökválasztás és most a Brexit-népszavazás eredményét sem. Ez három nagy hiba másfél éven belül. Már-már azt mondanánk: soha ne higgyünk a közvélemény-kutató szakértőknek!
Joris Luyendijk
holland újságíró, London
